Tarr Bence László: Spirituális Gyereknevelés – 6. rész: Mese mese mátka…

Tarr Bence László: Spirituális Gyereknevelés – 6. rész: Mese mese mátka…

„Nyitva van az Arany Kapu most bújjatok rajta!”

A gyermeknevelésről vallott általános felfogás az, hogy a szülőknek kell a gyermekeiket valamilyen irányba terelnie, hogy azok megfelelő módon nevelődjenek. A valóság és igazság azonban az, hogy a gyermekvállalás egy lélekközösség közös akarata, amelyben a szülő-gyerek szerepvállalás csak külső álruha. Hogy jelen formában ki tölti be a szülő, és ki a gyerek szerepét adott, de ez nem jelenti azt, hogy a szülői szerepet magára vállaló lélek az okosabb, a bölcsebb… legfeljebb tapasztaltabb – legalább is ami a jelen világ praktikus ismereteit illeti. Ezért a spirituális szemléletű gyermeknevelés alapja, annak felismerése, hogy egy család egy nagyobb lélekközösség, ahol tanulva tanítják egymást a szülők és gyermekeik.

Kitalált valóság

Amikor a gyermek a szavak kapuján keresztül belép a fogalmi gondolkodás birodalmába, egyben egy világképet is örököl. Például, hogy mik azok a jelenségek, amiknek különálló neve van, s mik azok, amiknek nincsenek. Egy gyermek számára még rengeteg olyan észlelet-együttes létezik, amelyikre nekünk felnőtteknek nincs szavunk, mert vagy nem tartjuk őket fontosnak, vagy mert már nem észleljük őket. A gyermeki tudat világában azonban rengeteg olyan dolog van, amit mi a ‘fantázia’ birodalmának tulajdonítunk, ahol a szabad képzelgés és a játékos kitaláció az úr. A gyermeki fantázia úgy 3 és 5 éves kor között a legélénkebb, és ilyenkor válnak gyakran rendszeressé az úgynevezett konfabulációk, amikor a gyermek meg-nemtörtént eseményekről számol be pl. óvó néniknek, de olyan valósághűen és részletesen, hogy teljesen hihetőnek és valóságosnak tűnik. Sok szülő ilyenkor zavarban van, és gyermekét a „ne beszélj ilyen butaságokat” mondattal tereli a szokványos gondolkodás keretei közé.

Pedig a spirituális aspektussal közelítő szülő örök eszköze az értő figyelem és a teljesen nyitott kérdezés kellene, hogy legyen. Ilyenkor kérdezzük meg a gyermekünk: “Szeretnél nekem is mesélni róla?”, “Mond el, mikor és hogyan történt?” , “Anya hol volt akkor, amikor ez történt?” A gyermek meglátjuk, szívesen mesél majd róla! És itt a valódi lényeg nem az, hogy gyermekeink fantáziavilágában egy párhuzamos életet élnek-e, vagy párhuzamos valóságok eseményhorizontjaiba pillantanak-e bele, hogy az ott megélt tapasztalataikat mondják el nekünk, hanem az, hogy ilyenkor a gyermek érzi és tudja, hogy feltételek nélkül elfogadják, és hogy szüleivel megoszthatja azokat a tapasztalatait is, amelyek nem feltétlenül vágnak egybe az ő világlátásukkal. Ez nagyon elmélyíti a kapcsolatot szülő és gyermeke között.
Természetesen itt is a helyes mérték az irányadó! Nem az a cél, hogy a gyermekek amúgy is igen élénk fantáziavilágát a végtelenségig felnagyítsuk, hanem az, hogy nyitva tartsuk a teremtő képzelet belső birodalmára nyitott kaput, hogy az később is a kreativitás és az  alkotásvágy szűnni nem akaró forrása lehessen.

Mesevilág

Ezt a forrást pedig gondozni és táplálni kell. Ezért bír rendkívüli jelentőséggel, hogy a gyermekek minél több mesét és történetet halljanak. A gyermekek számára amúgy minden történet ‘mese’, ugyanis sokáig nincs képük arról, hogy a történet amit hallanak ‘valós’, vagy kitalált. A klasszikus mesehősökkel nagyon is jól megférnek a történelmi legendáriumok, antik mítoszok hősei, nembeszélve az természettudományos ifjúsági ismeretterjesztő mesékkel. A gyerekek fejében sokáig ugyan olyan valós szereplő a Mikulás, a Húsvéti Nyuszi, a Jézuska, az első emberpár Ádám és Éva, Mátyás király, Kinizsi Pál, mint mondjuk Aladdin, Piroska, Hófehérke, Wall-E stb. nem is beszélve a törpékről, a hétfejű sárkányokról, robotokról, angyalokról… A gyerekek fejében minden, egyetlen hatalmas szinkretikus egységben tárolódik, mert valóságképük nem kirekesztő és nem kizárólagos. Jól elférnek benne egymás mellett a lehetséges dolgok a valóságosakkal. A gyermekek “mindenhívők”. Sokkal nyitottabbak a lehetséges dolgok iránt, mint a szűk értelemben vett valóságosak iránt.

És érdemes világképüket a tágabb horizontra nyitva tartani, mint a szűk értelemben vett természettudományos világkép, hogy a valóságra és a világra nyitottságukat, hosszú távon is megtarthassák. A nyitottság fenntartásának legkézenfekvőbb eszköze pedig a fantázia és a mese birodalma.

Ezért olvassunk nekik minél többet. Törekedjünk arra, hogy a lehető legszélesebb körből merítsünk, kulturális és vallási előítélet nélkül. Ismertessük meg gyermekeinket a különböző népek meséivel, legendáival. Saját tapasztalataink alapján gyermekeink pl. jobban élvezték már 4 éves korukban a Larousse-féle Görög mitológiai történeteket, mint mondjuk a Grimm meséket. Bálint öt évesen, most a képes Bibliát szereti a legjobban, míg a hét és fél éves Norbi a Harry Potter első kötetei mellett a Mahábháratát és a Túl a Maszathegyent hallgatja a legszívesebben. A három éves Csilla, a Tündéri Lonka, Csiri Bálint és Pöttyös Panni mellett, örömmel hallgatja A.A. Milne Holnemvolt-ját… Mesélni pedig a legkisebb kortól is lehet; és attól fogva, hogy a gyermek már ül, szinte kötelező! Még ha a gyermek a szavak szintjén nem is érti a történetet, az ölbe-ültetés, a közös könyvlapozgatás megnyitja gondolkodását a tartalom befogadására, a képek és hangok világán át. Hiszen az anekdotikus történet-elbeszéléssel járó egyedi hanghordozás és állandósult szófordulatok a legkorábbi rögzült emlékeink. Ezért is van, hogy bizonyítható módon a „Hol volt hol nem volt…” mondatkezdés, szinte hipnotikus módon, szinte azonnal mindenkit regresszál a gyermeki öntudat állapotába…

A világ-mese

Az evangéliumi tanítás szerint Jézus egy helyen azt mondta:

„Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony mondom néktek: A ki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképpen sem megy be abba.”

(Márk 10.15.)

Ez nyílván sokféleképpen értelmezhető, de ebben a kontextusban arra kell, hogy figyelmeztessen bennünket, hogyha már megtanítottuk gyermekeinket mesét hallgatni, fordítsuk is meg a folyamatot: hallgassuk meg gyermekeink mit mesélnek nekünk a világról! Mert bizony lehet, hogy az ő meséik bölcsebbek és ránk nézve tartalmasabbak, mint sajátjaink.

A gyermek pszichoterápiában réges-rég használják is a meséltetést – és nemcsak mint diagnosztikai eszközt. Ilyen a szabad játék, amikor a gyermek szabadon választ egy szobányi játék közül és kérdés, hogy mivel játszik és miért: használja-e a babaházat, csinál-e pl. állat- vagy ember-családot. Ilyen a világ-játék, ahol egy tálcára öntött homok, tengerparttá változik, ahol a gyermek olyan világot rendez be, amilyet akar. De ilyen fantázia-játék pl. a fa-teszt is, ahol a tetszőleges fa, beteg-fa, fantázia-fa rajzokon át feltérképezhető a gyermek énképe, félelmei és vágyai is. Ezért bíztassuk és bátorítsuk gyermekeinket, hogy ők maguk is meséljenek nekünk! Ebben segíthetünk is nekik, ha a történet elbeszéléséhez narrátor kell. Ilyenkor ők mondják meg kik legyenek a szereplők, mi történjen velük, stb. és mi csak átfogalmazva, stílusában meseszerűvé fogalmazva adjuk vissza saját gondolataikat.

Meg fogunk lepődni milyen mesékkel ajándékoznak majd meg gyermekeink bennünket szülőket! A mese szabad birodalmába rejtve, tőlük nyíltan és közvetlenül tudhatjuk meg szülő-gyermek kapcsolatunk valódi történetét, és közös sorsfeladatunkat. Csak legyen bátorságunk és kellő nyitottságunk arra, hogy a mesés elemek álarca mögé bújtatva meghalljuk a valódi történetet – bármivel is kelljen nekünk, mint szülőnek szembenéznünk. Ha így teszünk, gyermekeink válhatnak a legnagyobb tanítómestereinkké, akiktől mindig van és lesz is mit tanulnunk! Mert minden közhiedelemmel ellentétben nem az idősebb generáció tanítja a fiatalabbat, hanem mindig és örökkön fordítva…

A cikk szerzője előadónk, Tarr Bence László

Illusztráció: Alex Grey