Egy gyerek még gyerek, két gyerek már invázió

Egy gyerek még gyerek, két gyerek már invázió

Öt hónapja vagyok kétgyermekes apa, ami az ébren töltött éjszakákat beszámítva tíznek minősül, tehát bőven elég arra, hogy egy halvány rózsaszín sejtés mélyvörös bizonyossággá érlelődjön bennem: a gyerekek olyan hatással vannak az életünkre, mint a földrengés. Romba döntik, de miközben mi kimerültségtől vizenyős szemekkel régi önmagunkat keressük a törmelékek között, összekovácsolják a családot, és egyetlen, talán még elérhető célra egyszerűsítik a mindennapokat: éld túl!

Folytatta apanaplóját Herczeg Zsolt a wmn.hu oldalon.

Zsuzsinak valószínűleg van egy titkos küldetése, hogy ne nézzek amerikai sorozatokat, mert amikor belekezdek egybe, akkor általában mellém ül, és keresetlen egyszerűséggel közli, hogy terhes. Oké, ez eddig csak kétszer fordult elő, de az már-már tendencia. Ha egy különösen perverz egyenletben megszorzom a hollywoodi forgatókönyvírók szorgalmát Zsuzsi gyermekvállalási hajlandóságával, és elosztom a bizonytalan sikerrel alkalmazott fogamzásgátlással, akkor a végeredmény az lesz, hogy én annyi CSOK-ot vehetek fel, ami államcsődöt okoz, viszont sohasem tudom meg, mi lett az Agymenők vége.

Így volt ez most is, pontosabban tavaly év elején, amikor a Valami Amerika 3 megtekintése után a moziból hazatérve bekapcsoltam a tévét, és közben kedélyesen megemlítettem Zsuzsinak, hogy szeretnék egy olyan szép kisbabát, mint amilyet a filmben láttam. Erre odafordult, és vigyorogva bejelentette: „Az jó, mert lesz egy olyanunk.”

Ekkor derült ki, hogy az ember két percet simán kibír levegővétel nélkül, ha egy kósza sokk lestoppolja az idegrendszerét.

Szerettünk volna második gyereket. Vázlatokat készítettünk, néha gyakoroltuk a gyártási folyamatot – de, mondjuk, megszületnie akkor kellett volna, amikor Tomika már tartósan leszokott az anyatejről (nyáron az Anonim Anyatejfüggők még visszaküldték volna rehabra), és pályakezdő óvodás, nem pedig beszoptatós, izé, beszoktatós a bölcsődében. De hát, ember tervez, isten végez, és nagyon jól van ez így. Még akkor is, ha az elmúlt szűk fél év többször ledarált és kihányt bennünket, mint egy júliusi budapesti éjszaka a brit bulituristát.

Jelentem, mégis egyben vagyunk, túléltük a földrengést. Pedig nem volt kicsi! Életünk kőzetlemezei úgy egymásra csúsztak, hogy voltak hetek, amikor már nemcsak a humorérzékünk és a türelmünk, hanem a józan eszünk elvesztése volt a tét.

Anna ugyanis majdnem három héttel korábban érkezett a tervezettnél. Október közepén, úgynevezett programozott császármetszéssel kellett volna megszületnie, ami olyan típusú beavatkozás, mint Julius Ceasar meggyilkolása: pengével csinálják, és a leginkább érintetten kívül mindenki más előre tudja az időpontot. A kislányunk azonban úgy gondolta, hogy a nyakára tekeredett köldökzsinór előnytelenül lerövidítené a majdani önéletrajzát, ezért szeptember 28-án kidörömbölt a szabadulószobából, hogy nincs kedve tovább játszani. Így hát egy kies péntek éjszaka az alvó Tomikát a sebtiben odarángatott nagymama gondjaira bíztuk, mi pedig elautóztunk abba a számomra még mindig feldolgozhatatlanul távoli kórházba, ahol Zsuzsi szülni szokott – tudniillik, ott ügyel a kedvenc nőgyógyásza.

A szülés megint remek móka volt! Most nem azért, mert egész éjszaka vajúdtunk (igen, többes számban szoktunk), ugyanis Annát az ilyenkor kötelező műszeres vegzálások után úgy kikapták, mint neveletlen foxi a dobozba rakott IKEAs papucsot, hanem azért, mert ingyen járt hozzá folklórműsor. Történt ugyanis, hogy miközben én az izgalmasan antik hatású „császárműtő” felirat előtt álldogálva vártam, hogy végre sírhassak, mert a kislányom is sír, érkezett egy leendő szülői pár – most figyelj – motorral.

Mindketten tetőtől talpig vaslovas bőrszerkóban voltak.

A szülni vágyó csaj úgy nézett ki, mint aki a saját bukósisakját a kezében, a pasijáét pedig a kabátja alatt hozta be.

Akkor hasa volt, hogy az fél perccel hamarabb jutott át a tolóajtón, mint ő. Ennek ellenére szépen leültek, és illedelmesen megvárták, amíg szólítják őket, majd a szülésznő kérdésére nyugodtan közölték, hogy a csajnak kétperces fájásai vannak. Vagy inkább egypercesek. Na, kérem, olyan rohangálás kezdődött, hogy ha felvettem volna videóra, alákeverem Benny Hill zenéjét, és feltöltöm a YouTube-ra, azóta már csúcskategóriás influenszer lennék. Szülészorvos Zsuzsinál, gyerekorvos két emelettel lejjebb, a bébihannibál pedig ante portas. Úgy higgyétek el, ahogy mondom: a nőt felfektették az ágyra, és tőlem légvonalban öt méterre – a megérkezésük után bruttó három perccel – felsírt a babájuk. Born to be wild, baby!

Ehhez képest mi visszafogott, kispolgári eleganciával, decens stílusban szültünk. Betolták, felvágták, kivették, felsírt, felsírtam, behívtak, odaadták, megint felsírt, megint felsírtam, fotó. Én úgy nézek ki a képeken, mint egy hanyag sírásók által a temetőfalnak támasztott három napos vízi hulla, de Anna már akkor is gyönyörű volt. Apró, majdnem koraszülött, de tökéletes. A vevőszolgálat azonnal garanciát adott rá. Szerelem első látásra.

Az írás folytatódik! Kattintsatok ide, olvassátok a wmn.hu oldalon.

Felelős Szülők Iskolája
  • Felelős Szülők Iskolája

Felelős Szülők Iskolája

A Felelős Szülők Iskolája 2010 óta működő aktív szakmai és civil közösség, mely keretén belül az ideális gyermeknevelésre, az „elég jól” működő családra és a felelős szülői attitűdre keressük a válaszokat.

Tovább

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A cookie beállítások igény esetén bármikor megváltoztathatók a böngésző beállításaiban.