Béke az osztályban

Azért választottam Virágot erre a beszélgetésre, mert város szerte híres az empatikus megoldásaival. Az érzéskártyák, a beszélgetések, a gyerekekkel való kommunikációjáról legendák keringenek. Szerettem volna megérteni, hogy mi az, ami nála működik, és mitől nem működik másutt. Miért van az, hogy a gyerekek nyírják egymást, gonoszkodnak és nem az együttműködésre, hanem a versenyre, egymás eltaposására szocializálódnak? És mitől tud ez másképp lenni?

És ki tudná ezt jobban, mint egy olyan tanítónéni, akit Virslinek szólítanak a gyerekei, vagy akár azok szülei és ezt a szeretet jeleként éli meg.

Mekkora hatása van a gyerekekre a tanár kommunikációjának?

Valamekkora van, de gyerekcsoporttól függ, hogy mennyire tud ez erős lenni vagy gyenge. A kortársak között ez egy nagyon nehéz menet leginkább azért, mert alsó tagozatban, elsőtől kezdve elkezdődik a pozicionálás. Egy csomószor sokkal erősebb az, hogy milyen helyet foglalok én el egy közösségben, mint az, hogy mennyire tudok együttműködni. Az egy magasabb szintű gondolkodást feltételez, hogy a magam érdekeit hátrébb téve együttműködő tudjak lenni egy másik kortárs gyerekkel. Ez egy nehéz és megugrandó feladat. Az nem mindig látható és azonosítható, hogy mi annak az eredménye, amit egy tanár ebbe beletesz. Nekem az a tapasztalatom, hogy az elültetett mag, ugyanúgy, mint a tudásban is, sokkal később látszik, sokkal később jelenik meg hathatós formában. Az előző osztályom, akik most hatodikosok, amikor elváltak tőlem és felkerültek felsőbe, együtt tudták kamatoztatni azt az útravalót, amit tőlem kaptak. Mindaz, amire tanítottam őket a közösségről, az egymással való bánásmódról, az egyszerre csak megjelent a hétköznapjaikban, és a közösség, mint megtartó erő elkezdett működni, összezártak.

Ebből az látszik, hogy ha a gyerekek egy olyan iskolai közegben élnek, ahol egymás tisztelete és elfogadása, partnerként kezelése a divat, akkor ők is ezt a modellt viszik tovább?

Azt azért nem merném állítani, hogy ez mindenkire igaz, de ennek elvetődik egy magja, megteremtődik az esély arra, hogy a gyerek magáénak érezze az erőszakmentes kommunikációt.

Mitől függ, hogy kinél, milyen a hatás, illetve mitől függ az, hogy elsősként ki hogyan kommunikál, amikor bekerül az iskolába?

Például függ a családi háttérről, hogy otthon milyen kommunikáció van, milyen eszközök vannak a fegyelmezésre, mennyire kezelik egyenrangúnak a gyerekeket, mennyire nem. Milyen korábbi közösségben szocializálódott, mik voltak az addigi óvodás közösségében a szokások. Az előző osztályomban volt egy nehezen beilleszkedő kisfiú, mert láthatóan az ő szocializációja arról szólt, hogy ő akkor tudott életben maradni, ha agresszíven mindenkit levert, és láthatóan farkastörvények uralkodhattak az előző iskolájában, osztályában.. Talán az ottani tanár ezt nem tudta kézben tartani , és ez a gyerek nem tudott ebből kilépni. Nagyon nehéz volt őt átállítani egy másik fajta kapcsolódásra.

Milyen eszközeid voltak erre?

Tulajdonképpen nem voltam nagyon sikeres. Nagyon sokat beszélgettünk, érzéskártyákat vettünk elő, szembesítettük azzal, hogy ez másnak nem jó. Annyiban változott a viselkedése, hogy egy idő után már nem a gyerekek felé volt agresszív, hanem áttevődött a tanárokkal szembeni ellenállásra. A gyerekekkel nem oldódott meg minden, nem lettek nagyon szoros barátságai, de azért a negyedik végére lettek kapcsolatai, lettek partnerei a játékban.

Egy ilyen kisgyerek nem áldozata valaminek, amikor igy viselkedik?

Dehogynem, egyértelműen igen. Ez is egy terhelt történet volt, a családban voltak problémák, rossz kommunikáció, nehéz szülők. Van egy pont, ahol már te nem tudsz tovább lépni, mert meghaladja azt a kompetenciát, ami egy tanárnak a lehetősége.

Akkor mi történik ezekkel a gyerekekkel?

Jellemzően kiesnek a rendszerből, nem nagyon lehet mi tenni, illetve én annyit tudtam, hogy állandóan gesztusokat tettem a gyerek felé, türelemmel, megerősítéssel fordultam felé, hogy pozitív élmények, érzések érjék, amelyek begyűjtésével le tud tenni valamennyit az agressziójából. Próbáltam folyamatosan legitimálni azt a gyereket, aki egy csomó fájdalmat okozott a többieknek. Miközben erről folyamatosan beszéltem a többi gyerekkel is. Én mindig a nyílt kommunikáció híve vagyok. Azt teljesen normálisnak tartom, hogy ha egy gyereknek nehézsége van, azt meg lehet beszélni a többiekkel is, hogy rá most egy másfajta szabályrendszer vonatkozik, vagy hogy neki most kicsit nagyobb segítségre van szüksége. Ez fontos, hogy ez megfelelően kommunikált, tiszta dolog legyen. És az normális, hogy mindenkinek mások a szükségletei, a sajátosságai, és ezért kaphatnak más válaszokat, megoldásokat, szabályokat.

Mi a helyzet akkor, ha van, vagy vannak olyan gyerekek, akik a többieket bántják, terrorizálják es ettől kialakul a közösségben egy olyan hangulat, divat, ami szerint ezek a farkastörvények a meghatározók?

Ez nagyon nehéz. Ehhez leginkább az érzéskártyák használhatók. Biztosan nem egy gyorsan elintézhető folyamat. Hosszú munka azt elérni egy közösségben, hogy lehessen az érzéseinkről beszélni. Például nemrégiben beszéltünk arról, ki, milyen érzésekkel jön reggel iskolába.

Ennek teret kell adni, időt kell teremteni. A mostani osztályomban jellemző, hogy a fiúk tudnak csúnyán bánni egymással. Megy az állandó menőzés, az egymás ledegradálása, lelki nyomasztása. Ebben vannak hangadók, és vannak elszenvedők. És akik az elkövetők, azok boldogan jönnek iskolába, szóba sem kerül az, hogy ők milyen játszmát játszanak, és aztán vannak azok, akik amúgy nehezen kommunikálnak, de betették középre egy ilyen beszélgetés folyamán, hogy nekik milyen rossz, hogy mennyi bántást kell elszenvedniük. Nagyon nehéz azt a bizalmi teret megteremteni, ahol ezeket közre tudják adni. Ezen lehet és fontos is dolgozni. Erre akár a tanórából kell szánni időt. Mert nem elvesztegetett idő ez. Ha azt érzik a gyerekek, hogy erről van beszéd, nem hegyi beszéd, lelki fröccs, hanem értő, egymást meghallgató beszélgetés, hogy ez nem elfogadott, nincs a szőnyeg alá söpörve, akkor el tud indulni valamilyen változás.

Megváltozik a norma. Például az a gyerek, aki valami miatt peremre szorul, nem talál kapcsolódást vagy a korábbi tapasztalatai hasonlóak, és ezzel az élménnyel kerül iskolába, új közösségbe, lehet, hogy a kapcsolódási kísérlete csak valamilyen bántásban tud megvalósulni. Aztán rájön arra, hogy ő maga meg erőre kap ettől. És innentől ez viszi magával. Ha ezt egy tanár átlátja, akkor fontos ennek utána menni, hogy mi ennek a gyökere, mi az oka annak, hogy egy kisgyerek ehhez az eszközhöz nyúl. Egyedül van, nincsen társa, nincsen segítsége, akivel ezt meg tudná oldani, vagy mitől lesz ilyen helyzetben.

Az létezik, hogy ezek korosztályi jellemzők? Mert azt szokták mondani, hogy a gyerekek milyen gonosznak egymással.

Szerintem nem. De az tény, hogy a rivalizálás például harmadik osztály környékén kezd felerősödni.. Főleg a fiúknál. De már az iskolába kerülés önmagában egy olyan helyzet, amikor egy új közösség jön létre, egy új helyzetbe kerülnek a gyerekek, és muszáj ezeket az erőviszonyokat lejátszani. És hogy ez mennyi ideig tart, ez különböző a közösségekben.

Neked személyesen milyen eszközeid vannak arra, hogy bemutasd a kommunikáció szelíd oldalát, az elfogadó magatartást?

Alapvető dolog, hogy hitelesnek kell lenni. Annyira, hogy ha nekem bajom vagy nehézségem van, azt fel kell vállalni előttük is. Nagyon hálásak tudnak lenni a gyerekek azért, amikor a tanár az emberi arcát is megmutatja, hogy bizony neki is vannak nehézségei, korlátai. Arról fontos beszélni, hogy az a nehézség, amiben van az ember, az mással is előfordul. Velem megesett, hogy az iskolában egy kollégámmal volt egy folyosói konfliktusom, ami nagyon megviselt, annyira, hogy amikor bementem az osztályba, akkor nem tudtam nem sírni. A gyerekek persze látták, hogy sírok, körém álltak, és nagyon támogatólag vettek körül. Ölelgettek, vigasztaltak, és persze kérdeztek, hogy mi történt. Elmondtam őszintén, hogy van egy konfliktusom, egy nézőpont különbségem valakivel, akivel együtt dolgozom, és ezt nehezen oldjuk meg. És igen, ilyen van a felnőtteknél is, mert nekünk sincs mindenre azonnali és jó válaszunk. De persze nekem az lesz a következő lépésem, hogy kitalálom, mit tehetek azért, hogy ezt a konfliktust megbeszéljük. Látszott a gyerekeken, hogy ez iszonyatosan erős élmény volt.

Egy másik alkalom, amikor a saját gyerekem miatt voltam nagyon kétségbeesve: elsős volt egy másik iskolában, minden nap nagyon nehezen hagytam ott, mert nagyon sírt, és nagyon nehéz volt neki, és persze én is nagyon rosszul éreztem magam. Volt, hogy egyszer én is elsírtam magam, és kérdezték a gyerekek, hogy mi történt, akkor is elmondtam nekik, hogy anyukaként milyen nehéz ezt nekem is megélnem. És lehetett velük erről beszélni, hogy milyen nehéz döntés ez egy szülőnek, és lehet, hogy változtatnom kell. Hónapokkal később a szülők meséltek, hogy a gyerekek otthon mennyire átérezték ennek a súlyát és beszélgettek a saját szüleikkel, hogy ők mikor éreztek hasonlót, vagy mit tennének, ha velük ez lenne. Tehát a hitelesség fontos.

Az is fontos, hogy lássák, hogy mi a tanárokkal hogyan kommunikálunk egymással. Hogyan adjuk át a feladatot egymásnak, és ez a gyerekek előtt zajlik.

A beszélgetés maga egy nagyon fontos terepe annak, hogy mindkét fél elmondja, mi foglalkoztatja. Nálam minden hétfő reggel van egy hosszú beszélgetőkör, ahol bárki, bármiről mesélhet. Egymást is tudják ezekben a helyzetekben erősíteni, mert látják, hogy más is lehet hasonló helyzetben.

Komolyan veszik a gyerekek a beszélgetőköröket, nincs az, hogy idétlenkednek, elröhögcsélik?

Ha ez rendszeresen van, akkor ennek kialakul egy szokása, kultúrája. Könnyű erre rászoktatni a gyerekeket, mert általában nagy az igényük arra, hogy elmondhassák azokat a dolgokat, ami őket foglalkoztatja. Ha valódi érdeklődést látnak a tanártól, akkor akarnak majd beszélni. És hamar meg lehet értetni, hogy ahhoz, hogy ő is szólhasson, őt is meghallgassák, neki is meg kell hallgatnia a többieket. De persze ezt is meg kell tanulni. Mi ennek a célja, mik a szokások, szabályok.

Van olyan recepted vagy stratégiád amit egy-egy induló osztálynál használsz, hogy együttműködve neveld őket, vagy ez egy ösztönös, a gyerekekre reagáló tevékenységsorozat?

Nekem van egy nagyon erős belső értékrendem, gondolatom arról, hogy mi az, amit szeretnék átadni, mi az, ami szerintem értek, mit akarok közvetíteni. Ezek nem biztos, hogy ott, abban a négy évben nagyon látványosan megjelennek a gyerekek viselkedésében, de az a visszajelzés, hogy később bizony megjelennek azok az értékek, amiket tőlem kaptak útravalóul. Beérik, megértik, megérzik, hogy mi ennek a célja, értéke.

Minden közösség más, minden csoportnak a dinamikája eltérő. Van olyan osztály, ahol nagyon sokat kell dolgozni azon, hogy ezek az erős egyéni jellegzetességek ne a közösség rovására, hanem csupán az egyén kibontakozásában jelenjenek meg. Nagyon fontos egyensúlyt kell tartani abban, hogy az, akinek van egyéniben kiugrása, az ne zavarja meg a közösség működését. Ne gátolja mások harmonikus létét. Az egyéniséget támogatni kell, segíteni, de a közösségen belül tartva. Egymásra odafigyelni, és legalább az empátiát, az elfogadását elérni, egy fontos cél. Mindenkit szeretni azt egyáltalán nem kell, de az egy nagyon fontos alapvetés, hogy nem bántjuk egymást. Ha nem kedveled nem baj, de ezt nem kell kihangosítani, el kell egymást fogadni. A közösség valamennyi tagjának joga van, hogy jól érezze magát az iskolában, az osztályban és azt a tiszteletet mindenkinek meg kell adni egymás felé. Ez nagyon sokszor elhangzik. Erről nagyon sokat beszélünk. Én minden szavammal ezt próbálom támogatni, ezt kommunikálom, és ez átjön.

Nagyon sok iskolában a versenyt, a rivalizálást maguk a felnőttnek erősítik a gyerekekben. Egy-egy megjegyzéssel, hozzászólással. Ha valaki például nem tud valamit, vagy nem jól tudja, vagy nem úgy tudja, mint a többség, az a felnőttön múlik, hogy a többi gyerek mit reagál erre. Lebénázzák, vagy támogatják, segítik a fejlődésben. A versengés egy fontos dolog, de nem ilyen kis korban. A versengésnek az eredményét ilyen kis korban nem tudják a gyerekek feldolgozni. Nem érettek még arra, hogy ennek a jó oldalát nézzék. Ötödik-hatodikban a versengés már egy pozitív hozzáadott értek tud lenni, de alsó tagozatban az a baj, hogy nem mérik fel ennek a következményeit. A győzelem nem egyenlő a másik földbe taposásával. Az én győzelmem nem minősítheti az ellenfelet negatívan. Erre a kisebbek még nem képesek életkorukból adódóan. Ez például az egymás dolgozatának összehasonlításában is megtestesülhet. Én nagyon vigyázok erre, hogy ne legyen az osztályban se tanulmányi se semmilyen szempontú verseny, mert ez melegágya az erőszakos kommunikációnak, a bántásnak. Azt később tudják megtanulni, hogy ha valaki egy helyzetben jobban teljesít, értékesebbnek bizonyul, az egy adott szituációra vonatkozik, nem a teljes valójuk lesz ezáltal értékesebb és vele szemben a másik gyerek értéktelenebb, hiszen más pedig egy másik helyzetben teljesít majd jobban. Illetve vannak olyan tevékenységek, amikben látványosabban lehet jót vagy jobbat teljesíteni, és vannak olyan eredmények, amelyek kevésbé látványosak… Sajnos sokszor az iskola is támogatja ezeket a rivalizálós helyzeteket és ez is lehet az oka, hogy sokszor bántalmazás van.

Ebből mi vihető tovább felnőtt korra? Akár negatív akár pozitív oldalon? Aki bántalmazó közegben nő fel arra valamilyen szempontból rányomja a bélyegét a környezet vagy a viselkedés?

Nem hiszem, hogy ilyenné válnak feltétlenül a gyerekek, mert ez személyiség függő. Van olyan, aki felismeri és a legelfogadóbb ember lesz. Van aki abból merít erőt, hogy őt bántották. De van, aki elsüllyed és így marad, mert nincs annyi én-ereje és lelkiereje, hogy ezen változtasson. Nagyon különböző történetek vannak. A sérülések biztosan tovább vivődnek, de nagyon-nagyon fontos, hogy a család ebben hogyan tud segíteni. Ha van idő arra, hogy este ezeket átbeszéljük, akkor már sokkal kevésbé sérül a gyerek. Ha van idő arra otthon is, hogy beszélgessenek, ha van arra érzékenység, hogy valami nincs rendben ezzel a gyerekkel, akkor utána kell menni és kérdezgetni. És valahogy addig duruzsolni így-úgy-amúgy, amíg valamit elmond, megnyílik, ki tud jönni valami abból a kisgyerekből. És az jó, ha aztán van egy visszajelzés a tanítóknak. És ezzel közösen lehet dolgozni.

Egy szülő hogyan segíthet a gyerekének, ha elindul a beszélgetés?

Egyszerűen annyit, ha beszélteti. Minél többször tudja elmondani a sérelmeit, aggodalmait, azokat a bántásokat, amiket kapott, annál inkább tud ez oldódni. Enyhül, ha példákat, mással is megtörtént hasonló eseteket mesélünk a gyereknek. Nem oldja meg a problémát, de megkönnyebbülést tud hozni. Az a legjobb, ha mindezt a gyerek az osztályon belül is közre tudja adni, de nem minden gyerek képes erre. Abban segíthetünk mi tanárok, hogy olyan biztonságos közeget igyekszünk teremteni, ahol ezek kimondhatók.