“Mindenmentes” érzelmek – Ne filterezzük túl a valóságot a gyerekeknek se!

“Mindenmentes” érzelmek – Ne filterezzük túl a valóságot a gyerekeknek se!

Életünk folyamán sokféle veszteséggel és gyásszal találkozunk. Amíg gyerekek vagyunk, addig természetes módon hallunk róla a mesék történeteiből. Aztán a későbbiek folyamán lehasítjuk „jószándékból” a témakört, családilag is keressük a happy end storykat. Így ha egy film nem úgy végződik, ahogy az bennünket boldogsággal töltene el, akkor már nem tartjuk „jó filmnek”. A serdülőket pedig nem visszük el a Nagyszülők megemlékezésére, nehogy találkozzanak a gyászoló emberekkel.

Ahogy mondani szokták időnként a szülők:

„Ne jöjjön velünk a temetésre, hogy meg ne sérüljön a kamasz lelke!”

 

Így a gyerekek és a fiatalok kiszorulnak abból a természetes életfolyamatból, ami az élet-halál, mulandóság kérdésköre. A felnőttek is nehezen néznek ezzel ma szembe főleg a nagyvárosokban. Veszélyes lehet, mert a későbbiek folyamán szélsőséges érzelmi kilengésekben jelentkezhetnek emiatt pszichés állapotok, például:

 

Túlzó módon megviselheti a pszichét akár egy „mini” veszteség is.

vagy

Nagyobb, traumatikus súlyos gyászban az érzelmi részét szinte azonnal „élve eltemeti” önmagában, érzelmi gyászmunka nélkül.

 

Sokszor köszönhető ez annak a jelenségnek (is), hogy nem mérlegelünk, nem gondoljuk végig, hogy a gyerekeknek képes érzelmi hiányt okozni hosszú távon. Hogy mi? Az, ha nem a teljes életről hallanak gyermek- és serdülőkorban történeteket az életkori sajátosságok alapján, hanem helyette csak „védett, túl óvatos, hiányos storykat”. Pedig a családfáink történetéhez az is hozzá tartozik, hogy melyik felmenőnk hogy érkezett a világba, és hogyan távozott.

 

Sokan sokféle módon boncolgatják ezeket a témaköröket, nekem nem szándékom ehhez hozzátenni bölcselkedéseket. Azonban arra szeretném felhívni inkább a figyelmet, hogy a gyerekeknek beszélni kell az elmúló folyamatokról az alapján, ahogyan érzelmileg és idegrendszerileg épp terhelhetőek. Ehhez érdemes használni:

 

– meséket, olyanokat is, amiknek a vége a veszteség és a gyász

– filmeket életkorokhoz mérten, amiben a főhős és a mellékszereplők megmozgatják az érzelmeket

– színházba járni rendszeresen együtt, és utána arról beszélgetni

– élethelyzeteken keresztül, amik belépnek a család életébe

– szerepjátékokba beiktatni

– ha a család kisállata távozik, akkor elbúcsúzni, emlékezni, együtt lenni, együtt sírni, eltemetni

– meghallgatni a nagyszülők régi történeteit, amiben sok a veszteség és gyász, de ahogy ők tudnak róla mesélni, azt az unokák máshogy hallják meg

– osztályfőnöki-, irodalom-, történelem órán beszélgetni erről a tananyag főszereplőin keresztül. Ne ijedjünk meg attól, ha lesz olyan gyermek, aki elsírja magát, hiszen sok gyermekben sokféle gyász zajlik, miközben lehet, hogy te azt hiszed, hogy ő csak „rossz gyerek”.

 

 

 

 

Ehhez hozok egy sajátélményű példát, amikor az egyik iskolába ki lettem szakemberként hívva, hogy nézzek rá arra, hogy mi okozza az osztályban az elviselhetetlen agressziót. Két tanórában elkezdtem az érzelmi edukáció módszerével dolgozni, és negyed óra után azt lehetett látni, hogy a gyerekek otthon és sehol máshol nem beszélhették ki magukból a következő történeteket:

• meghalt a Nagymamám
• apukám rákos
• a cicám elszökött
• mindig visszajön az álmomba az, ami meg akar ölni
• elvitték a testvérem
• elváltak a szüleim
• folyamatosan csúfolnak
• kiközösített a barátom
• kudarcom van a sportban
• szomorú vagyok, hogy túl gyorsan megnőttem és emiatt nyakiglábnak gúnyolnak stb.

 

Sok témakört hozhatnék még, de ott a gyerekekből szinte kiömlött sok minden. Láttam azt, hogy akkor azonnali módszerváltásban a gyászuk feldolgozásának az elindításában kell segédkeznem. Szülői és osztályfőnöki segítséget is készítettem utána. Az osztályos hangadók két-három hét után olyan szintre nyugodtak, hogy egy hónapon belül az osztályba teljes béke és nyugalom érkezett közéjük. Sokszor elegendő csak ennyi, és semmi több. Pandóra szelencéjét néha ki kell nyitni, de van az úgy, hogy a gyász érzése, vagy annak aktuális megjelenése olyan viselkedéseket hoz elő, ami miatt igénybe kell venni egy szakember szakmai „szelence nyitását”.

 

Az ősz elszínezett falevelei, amint egy szél hatására elhagyják a fa lombkoronáját, az elmúlás részeseivé válnak. Ez azért is fontos, hiszen, ha nem veszünk róla tudomást, hogy az életre szánt idő itt a Földön véges, akkor könnyelmű és felelőtlen életmód alakulhat ki úgy gyermek, tinédzser vagy a felnőtt életében is. Amikor lehasítjuk az elmúlást, mert nem akarunk róla tudomást venni, akkor sajnos megszületnek a „mindenmentes” félelmekre alapuló életmódok. A fiatalok közt már hasonló trendek is elterjedtek. Emiatt beszélnünk kell róla ahhoz, hogy közösen gondolkodjunk.

 

Végezetül pedig pontosan tudom és érzem, hogy a pandémia időszaka milyen komoly lelki- és egyéb veszteségeket képes előállítani mindannyiunk életében. De talán az a vigasz és reménység is fellelhető, hogy az átélt veszteségeinknek lesz egy fontos élet- és jellemformáló hatása. Pozitív hozadéka is. Amikor az értékek a helyére kerülnek, az időt és a mulandóságot elkezdjük máshogy kezelni, és megtanulunk újra egymásnak örülni minden találkozónál, amíg az életidő engedi. Hiszen ha van első pillanat, akkor lesz utolsó is a találkozónkban. Ha ez a pandémia elkezdődött, akkor hamarosan már a múltunkban tudhatjuk majd. Fontos ebbe kapaszkodni. Csak ne felejtsünk el róla majd később az unokáinknak mesélni, emlékezni. Hiszen így adjuk tovább az életet a következő generációknak.

 

Ehhez most kiemelten fontos, hogy vigyázzunk együtt az idősebb generációra, és amint lehet, gyakrabban látogassuk, kérdezzük őket, és éreztessük jobban velük azt is, hogy szükségünk van rájuk. Amikor elhagyják a földi létet, azokból a minőségi emlékekből fogjuk tudni majd tovább folytatni az életet. Hiszen a gyász elmúlásával bennünk feltámadhat valami emberi, amire szükségünk van! Tovább visszük azt, amit tőlük kaptunk!