A gyermekkel töltött idő avagy a gyermek szülők nélkül töltött ideje

A gyermekkel töltött idő avagy a gyermek szülők nélkül töltött ideje

Kisgyermekek esetében igyekezzünk mindig arra a kérdésre válaszolni, hogy a gyermek adott helyen, adott körülmények között, adott felnőtt vagy felnőttek felügyelete mellett mennyire érzi magát biztonságban, ahelyett, hogy azon törnénk a fejünket, hogy mennyi időre hagyhatjuk magára gyermekünket, mennyi ideig maradhatunk távol tőle?

Számos kutatás foglalkozik például a bölcsődei ellátás pozitív, illetve negatív hatásaival, de e tekintetében a mai napig sok a vita a pszichológusok körében. Nem könnyű állást foglalni ebben a kérdésben, főleg, hogy nagyon különbözőek a bölcsődék, van, ahol igen magas színvonalú az ellátás, de sajnos van, ahol nagyon sok gyerek van egy csoportban, nincs elég gondozónő, kevés a játék és kevés a gyerekekre jutó figyelem.  Mindezzel együtt, a kutatások azt mutatják, hogy ha a gyermeket két éves kora után adják be a bölcsődébe, ahol jól képzett, lelkiismeretes gondozónők foglalkoznak a kicsikkel, akkor annak számos pozitív hatása lehet. Értelmi fejlődésükre, szociális készségeikre feltétlenül pozitív hatással van. Később többnyire gond nélkül illeszkednek be az óvodai közösségbe és az iskolába. Ezek a gyerekek könnyebben megszokják az óvodai rendet, kevesebb probléma van velük az óvodában az étkezéssel, alvással, tisztasági szokásokkal. Nagyon sok modern kutatás kimutatta, hogy javul az ötéves kor előtt intézménybe kerülő gyermekek kognitív teljesítménye (IQ). Ezek a pozitív változások azonban nem terjedtek ki az érzelmi egészségre és intelligenciára (EQ).

Az első három év meghatározó szerepe

És itt elérkezünk a kérdés árnyoldalához. Az első három életév a személyiségfejlődés és az emocionális fejlődés szempontjából meghatározó jelentőségű, melyek optimális alakulásához elengedhetetlenül szükséges az állandóan jelenlevő, biztonságot nyújtó egy személy (általában az édesanya) jelenléte. Aki képes tökéletesen ráhangolódni a gyermekre, fél szavakból, fél mozdulatokból is megérti a kicsit, aki szegényes kommunikációs eszközeivel nem képes még igényeit és szükségleteit közölni az idegenekkel. Nem csupán a biológiai szükségletek megfelelő kielégítéséről van itt szó, hanem olyan pszichológiai jelenségekről, mint az érzelmek tanulása, az érzelmek és az élmények megoszthatósága, mely mind az elsődleges gondozó segítségével történik. Nem beszélve arról, hogy az élet első évében a legfontosabb fejlődési feladat nem más, mint megtapasztalni azt, hogy a világ egy biztonságos hely, ahol vigyáznak ránk, s ahol kialakulhat az a bizonyos ősbizalom, mely az emberi kapcsolatok későbbi alapját képezi. A biztonság elvesztése ebben a korban számos felnőttkori pszichológiai, pszichiátriai megbetegedés gyökere lehet. Az intézménybe kerülés sokszor fejlődésbeli visszaesésekkel jár (pl. újra bepisil a már szobatiszta gyermek, agresszív lesz, dadogni kezd, éjszaka felriad). Ezeket a jelzéseket mindig nagyon komolyan kell venni. Bölcsődei gondozónők beszámolói szerint a 1,5 évesnél fiatalabb bölcsődések sokszor mutatják a hospitalizáció tüneteit. Igaz ugyan, hogy nem sírnak, de kedvtelenül, és érdektelenül fekszenek az ágyukban, nem mutatnak érdeklődést sem a gondozónők, sem a társaik iránt. A modern pszichológiai kutatások olyan idegrendszeri kutatásokkal kapcsolódnak össze, melyek eredményei egyértelműen kimutatják, hogy az ötévesnél fiatalabb gyermekeknél a kortizol nevű stresszhormon szintje szignifikánsan magasabb, amikor az intézményben tartózkodnak, mint amikor szüleikkel vannak együtt. A megdöbbentő eredmény az, hogy ez a jelenség azoknál a gyerekeknél is tapasztalható, akik nem sírnak és látszólag jól érzik magukat a bölcsődében. A kutatók feltevése szerint ezek a gyerekek már kicsi korukban megtanulták elfojtani az érzelmeiket. Ez azért rendkívül aggasztó, mert ha nem látszanak izgatottnak vagy elkeseredettnek, akkor nem valószínű, hogy megkapják a vigasztalást, amire szükségük lenne.

Amennyiben gyermekünk elhelyezésekor a bölcsőde mellett döntünk, nagyon fontos, hogy kellő időt szánjunk a beszoktatásra. Szakmailag elfogadhatatlan a köztudatban még ma is élő felfogás, hogy a gyermeknek jobb, ha a szülő gyorsan „lelép”, mert akkor nem kezd el ordítani a búcsúzkodás alatt. Én mindig azt javaslom, hogy ilyen kérdésekben próbáljunk meg elképzelni egy ehhez hasonló helyzetet, ami velünk, felnőttekkel történne meg. Képzeljük el például, hogy a férjünk egy reggel váratlanul eltűnik mellőlünk az ágyból, és estig nem ad hírt magáról. Hogyan éreznénk magunkat? Mire gondolnánk? Fontos, hogy a gyermek számára kiszámítható legyen az új helyzet, tudja, hogy mi történik vele, hogy ki és mikor fog érte jönni, mert mindezek segítik őt, hogy biztonságban érezze magát.

Önállóság kezdete, kizárólag biztonságban ismerős felnőttel

Nem szabad azonban azt a következtetést levonni mindezekből, hogy gyermekünk első életéveiben nem mozdulhatunk el mellőle. Egyes pszichológusok kifejezetten ajánlják, hogy a gyermeket 1-1 órára bízzuk olyan családtagokra, barátokra, akikben megbízunk, és akiket a gyermek is jól ismer, hiszen szüksége van arra, hogy megtapasztalja, hogy egy rövid távollét után anya és apa visszatérnek. Tudnunk kell viszont, hogy a gyermek számára az első néhány hónapban nem létezik a tárgyállandóság fogalma. Ez azt jelenti, hogy ha valami kikerült a látóteréből, az a számára megszűnt létezni. Az ő számára nincs jövő, amelyben édesanyját majd újra látni fogja, aki most eltűnt, az elveszett mindörökre. Ha ezzel az érzéssel próbálunk meg azonosulni, akkor átélhetjük, hogy mennyire ijesztő lehet egy kisgyermeknek elszakadnia a szüleitől. Nagyon rövid időre azonban már csecsemőkorban is rábízhatjuk gyermekeinket egy számára ismerős felnőttre. A gyermek számára hasznos azonosulási folyamat éppen ekkor kezdődik el. Az anya hiányában a gyermek megpróbálja saját magában életre kelteni a szülőt, arcán megjelenik édesanyja mosolya, kezével anyja gesztusait utánozza. Ami ehhez elengedhetetlen, hogy a gyermek eközben biztonságban érezze magát egy ismerős felnőtt társaságában, ismerős helyszínen, ismerős tárgyak között, és csupán rövid ideig. Amennyiben csak van rá lehetőség, a gyermek tehát saját otthoni környezetében maradjon olyan felnőttel, akit jól ismer, vagy akivel kellő ideje volt megismerkedni, s ez a személy állandó legyen.

Ha a néhány óra után egy élményekkel haza érkező boldog és feltöltődött szülőpárt kap kárpótlásul, az fejlődését nemhogy hátráltatni, hanem nagyban segíteni fogja. Nem beszélve arról, hogy a gyermeknek két energikus és vidám, egymást segítő és támogató, harmonikus kapcsolatban élő szülőre van szüksége. A szülők számára a jó párkapcsolat kiegyensúlyozottságot és rengeteg pozitív energiát jelent. Erre mindig érdemes és fontos időt szakítani.

A baba fejlődését elősegítheti a játszócsoport, egyéb közös program a mamával együtt

Van olyan kisgyermek, aki hosszú órákat eltölt a babysitterrel, vagy a nagyszülőkkel, és félelemnek, izgatottságnak semmi jelét nem mutatja. Van azonban olyan gyermek is, aki egy pillanatra sem képes elszakadni édesanyjától. Őt segíteni és támogatni kell abban, hogy egyre nagyobb biztonsággal mozogjon idegen helyzetekben is, de semmiképpen nem szabad kitenni olyan szeparációnak, mely traumát jelenthet a számára. Ebben az esetben nagyon jó átmenet lehet a bölcsődei játszócsoport vagy baba-mama klub, mely lehetőséget nyújt a gyermek számára, hogy anyja jelenlétében ismerkedjen a többiekkel, a gondozónőkkel, az idegen hellyel. A nehezen oldódó gyermeknél a szokásos 2 hét beszoktatás nem elegendő idő. Ezeknek a gyerekeknek is szükségük van az új ingerekre, a gyerekközösségre, tehát nem javaslom, hogy a félős gyerekekkel maradjanak otthon az anyukák, mert az csupán a nehéz helyzetek elkerülését jelenti, de nem visz közelebb a megoldáshoz. Menni kell, de ismerős csoportba, azonos időpontban, rendszeresen, kezdetben anyával, később nagyon rövid ideig anya nélkül, aztán fél napot, majd egy-két fél napot, és így tovább.

Az ilyen gyerekek szülei számára sokszor rendkívül kimerítő az állandó fizikai jelenlét biztosítása. Ezek a gyerekek mindig édesanyjuk szoknyája mellett vannak, nem szívesen maradnak egyedül még a saját szobájukban sem. A felnőtt jelenléte azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy a gyermeket a nap 24 órájában „szórakoztatni” kell. Fontos ugyan az a tanulási folyamat, melyben a gyermek elsajátítja az önálló játék képességét, de erre minden gyermek csak a számára biztonságot nyújtó felnőtt támogatásával, kezdetben annak jelenlétében képes. Igazán elmélyedni a játéktevékenységben ugyanis csak a magát teljes biztonságban érző, kiegyensúlyozott, érzelmileg stabil kisgyermek képes. Nem véletlen, hogy az érdekesebbnél érdekesebb színesebbnél színesebb játékok helyett a gyermek számára sokszor sokkal vonzóbb az a tevékenység, melyet édesanyjával együtt végezhet. Ne törekedjünk tehát arra, hogy gyermekünket a nap 24 órájában foglalkoztassuk, éljük vele együtt az életet, főzzünk, mossunk, takarítsunk, de engedjünk, hogy a közelünkben lehessen, és ne sürgessük, hogy szobájában önálló tevékenységgel elfoglalja önmagát.

Szülői (anyai) félelmek, változó érzelmek – bezártság, lehangoltság, depresszió

Beszélnünk kell egy ehhez kapcsolódó rendkívül fontos kérdésről, melyről az édesanyák sokszor nagyon nehezen és szégyenkezve beszélnek. Minden egészséges felnőtt ember számára fontos, hogy feltöltődést, kikapcsolódást nyújtó tevékenységet is végezzen a gyermek otthoni gondozása és a háztartási munkák mellett. Különösen igaz ez akkor, ha megjelennek a depresszió első jelei.  Definiáljuk először is az ehhez kapcsolódó fogalmakat. Szülés utáni depresszióról (post partum depresszió) a következő tünetek tartós fennállásakor  beszélünk: gyakori sírás, túlzott érzékenység, alvászavar (nem tud aludni vagy az egész napot átalussza), étkezési zavarok (étvágytalan vagy egész nap eszik), képtelen vagy nincs késztetése önmaga és az újszülött ellátására, túlzott aggodalmaskodás. Ha a tünetek 2-3 hétnél tovább fennállnak, valószínűleg szülés utáni depresszióról van szó, melynek gyógyításához szakember segítsége szükséges. Ezt a problémát önmagában a kikapcsolódás vagy akár a munkába állás ténye nem fogja megoldani.

Más a helyzet akkor, amikor az anya úgy érzi, hogy a bezártság, a gyerekkel való állandó foglalkozás, a felnőtt társaság hiánya, a szellemi tevékenység, az alkotás vagy a pénzkeresés hiánya idegessé és türelmetlenné teszi, egyre indulatosabban bánik gyermekével és sokszor a párjával is, és ezzel egy időben egyre erősebb késztetést érez arra, hogy visszatérjen dolgozni. Ez az anyuka nem lesz képes a nap minden percében tökéletesen ráhangolódni gyermekére, valódi örömmel elmélyedni a közös játékokban. Fizikailag ugyan gyermeke mellett tölti az idejét, érzelmileg azonban mégsem áll rendelkezésre a gyermek igényei szerint. Ilyenkor mérlegelni kell, figyelembe véve minden családtag egyéni igényeit és szükségleteit. Nincs olyan kutatás, mely választ ad arra a kérdésre, hogy mikor optimális az édesanyáknak visszamenni dolgozni. Ezt minden családban, minden szülőpárnak, és elsősorban minden édesanyának saját magának kell eldöntenie. A következő kérdéseket azonban mindig érdemes végiggondolni: Milyen szerep illik hozzánk a legjobban? Otthon lenni a gyermekünkkel, vagy visszatérni főállásban dolgozni? Képesek leszünk megosztani magunkat a kettő között? Hogy fogjuk viselni, ha más fog vigyázni a gyermekünkre? Szorongunk a gondolattól is, vagy nincs kétségünk afelől, hogy gyermekünknek jó helye lesz a gondozónő mellett vagy a bölcsődei csoportban? Képesek leszünk-e bűntudat nélkül munkába állni, vagy gyermekünk nap, mint nap érzékelni fogja a saját bizonytalanságunkat? Hogyan éljük majd meg, ha lemaradunk gyermekünk néhány fontos fejlődési állomásáról? (első szavak, első lépések) Mennyi erőnk van? Pénzhiány miatt kényszerülünk dolgozni, miközben így is elég kimerültnek érezzük magunkat, vagy túlteng bennünk a tenni vágyás, és feltöltődést is várunk a munkába állástól? Elegendő segítséget kaphatunk-e a férjünktől és más családtagoktól? Mennyire rugalmas a munkakörünk és a főnökünk? Milyen következményekkel járna a pályafutásunkra, ha nem mennénk vissza? Létezik-e köztes megoldás? (részmunka, távmunka, rugalmas munkaidő)

Lehetetlen tehát megmondani, hogy mikor érdemes vagy mikor szabad az édesanyáknak munkába állniuk. Az biztos, hogy a gyermekével állandóan türelmetlen, frusztrált és ideges anyuka nem a legjobb társaság gyermeke számára. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a teljes munkaidőben való munkába állás az első két-három évben, lehet, hogy az anya jólléte szempontjából előnyös, de a gyermek szükségleteit tekintve szakmailag megkérdőjelezhető. Abban is egyetértenek a pszichológusok, hogy a korai időszak oly mértékben meghatározó a gyermek fejlődése szempontjából, hogy amennyiben csak lehetséges, az első életévet az édesanyáknak feltétlenül érdemes a gyermekük mellett tölteniük.