Egész napos iskola, de vajon majd ki jár oda?

Egész napos iskola, de vajon majd ki jár oda?

A KÖLÖKNET szülői közösségi portál interjúja Pokorni Zoltánnal, a Parlament és a főváros oktatási bizottságának elnökével, a 12. kerületi önkormányzat polgármesterével, az előző Orbán-kormány oktatási miniszterével

Az országgyűlés 2011. december 19-én fogadta el a 2011. évi CXC. törvényt a Nemzeti köznevelésről. Mint köztudott, az oktatási rendszert alapjaiban kívánják megváltoztatni. A törvény szeptember elsején lép elvileg hatályba, de nagyon sok pontja csak 2013 szeptemberében vagy még később, 2014-ben lép életbe, mint pl. a pedagógus életpályamodell vagy a hároméves kortól kötelező óvodáztatás. Máig nem eldöntött, hogy hogyan történik az iskolák államosítása, ki lesz a fenntartó és ki az üzemeltető, lesz-e pedagógus életpályamodell és milyen, egy vagy több tankönyv lesz, mi történik az alternatív és magániskolákkal? Ebben a bizonytalanságokkal terhes környezetben a Kölöknet – elsősorban az egész napos iskola ürügyén – arról faggatta Pokorni Zoltánt, hogy ő személyesen hogyan éli meg ezeket a változásokat és mire számíthatnak vajon a szülők és a gyerekek?

Pokorni Zoltán szerint az egész napos iskola nem tévesztendő össze a napközivel. Bevezetését az indokolja, hogy egyrészt kevés időt finanszírozunk a gyerekeink számára, másrészt túl sok információt akarunk beletölteni a fejükbe, harmadrészt pedig mindezidáig nagyon kevéssé tudott gyökeret verni a magyar oktatás mindennapjaiban az egyéni megközelítés, a személyre szabott figyelem, a differenciált oktatási formák. Ezekre a problémákra ad választ az egész napos iskola mint egy olyan iskolaszervezési forma, ami lazítani tudja a hagyományos kereteket, szét tudja húzni, oldani tudja a délelőtti tanórák merev, feszes rendjét. Ugyanakkor ez az iskolaszervezési forma csak lehetőség, nem kötelező. Ahhoz azonban, hogy valósággá váljon, mindenképpen hosszabb átmeneti időre és pénzre, továbbá felkészült pedagógusokra lenne szükség. Ezek hiányában nem biztos, hogy valóban életre kel az egész napos iskola, de – ahogy fogalmazott – legalább megúsztuk egy „muszáj-napközi” bevezetését azzal, hogy a törvény végül nem tette a formát kötelezővé.

A szülőket minden bizonnyal az iskolák államosításának kérdése érdekli a legjobban, főleg mert ezen a téren még sok a bizonytalanság. Egy kistelepülésen ennek valószínűleg pozitív hatása lesz, egy nagyvárosban kevéssé. Nem lesz úszásoktatás elsőtől, nem lesz plusz angolóra finanszírozva vagy csoportbontás a nagyvárosi iskolákban, mert az ehhez szükséges átlag fölötti forrást az átlagos finanszírozás nem fogja biztosítani. Remélhetőleg nem lesznek fájdalmas és látványos visszalépések, de a csoportbontásra, speciális külön foglalkoztatásokra, fejlesztő pedagógusra, logopédusra szánt keret csökkenhet. A kormánypárti politikusok egy része egy etatista kapacitásgazdálkodás logikájából nézi a közoktatási rendszert, ezt fedi le a sokat hangoztatott közszolgáltatás, de a mélyén valóban van egy alapdilemma, hogy kié a gyerek. A szülőé vagy az államé? És ki dönt arról, hogy milyen kapacitásokat hozunk létre közpénzből? A szülők beleszólási lehetősége a folyamatokba most sokkal kisebb, de mindenképpen komoly erőt képviselnek.

Pokorni Zoltán beszél arról is, hogy személyes sikerének érzi, hogy a fővárosban sikerült megmenteni a hátrányos helyzetű, sajátos nevelési igényű gyerekeket ellátó alapítványi iskolai hálózatot, ami majdnem áldozatául esett a takarékoskodásnak, viszont személyes kudarcnak érzi, hogy az oktatási törvényeket ilyen formában elfogadta az országgyűlés. Ugyanakkor az is igaz, hogy az új köznevelési törvény kilendítette az elmúlt 20 év rutinjából az iskolafenntartás kérdését, s habár nagy ingásokkal, de lehet, hogy ez a kudarc az ára annak, hogy elérjük a régóta áhított mérethatékonyságot, és nyugvópontra kerüljön ez a kérdés.

Az interjú itt olvasható.