Egy szobrász szemével kell meglátnia a szülőnek a gyermekében rejlő tehetséget

Egy szobrász szemével kell meglátnia a szülőnek a gyermekében rejlő tehetséget

Szendi Gábor, pszichológus – A nevelés illúziói c. előadása

november 26.17h, IBS

Exclusive interjú Szendi Gábor pszichológussal

Nem minden a nevelésen múlik, a gyermek adottságait is szem előtt kell tartani – üzeni a gyermeklélektan művelőinek Szendi Gábor pszichológus, aki szerint élesszemű szobrászként kell gyermekére tekintenie a szülőnek. Észre kell vennie az erősségeket és a gyengeségeket. Nem juthat azonban megoldásra, ha ő maga nem oldotta fel a gyermekkorában ért traumákat. Szendi Gábor ugyan programozó matematikusként indult, majd írásaiból három film készült, de végül a pszichológus hivatást választotta. Kutatóként az agy-lélek kapcsolata és az evolúciós pszichológia, gyógyítóként az életgubancok megoldása érdekli. A gyógyszeripari érdekek szolgálatába álló megélhetési orvostudományból kiábrándulva fordult a tudományos újságírás felé, céljának a hiteles tájékoztatást tartja. Publikációi miatt megtorlásként kutatói állásából elbocsátották, a Magyar Pszichiátriai Társaság pedig beperelte.

 A Felelős Szülők Iskolája őszi-téli programsorozatában „A nevelés illúziói” címmel tart előadást. Melyek ezek az illúziók?

 Sok szülő szakkönyvekből szeretné megtanulni, hogyan nevelje gyermekét, azt hiszik, ha az egyes életkornak megfelelő tanácsokat megfogadják, minden rendben lesz. Az egyik legnagyobb illúzió az, ha valaki azt hiszi, van olyan, hogy nevelés. A gyermek nem nevelési módszerekre reagál, hanem a szülő személyiségére, a családi légkörre. A szülő nem nevel, hanem átadja azt, ahova ő eljutott.

Miként nevelhetünk akkor boldog, szorongásmentes gyermeket?

Az elmondottak ellenére is sokan próbálnak választ adni ezekre a kérdésekre. Egy másik illúziót maga a neveléslélektan gerjesztett az emberekben, amikor elhitette velük, hogy az ember tetszés szerint alakítható. Ez a felfogás nem veszi figyelembe, hogy a személyiséget ötven százalékban a gének határozzák meg. A neveléslélektan szerint a nevelés a meghatározó, a másik ötven százalékról pedig nem vesz tudomást. Ennek a negatív hatását a gyermek is megtapasztalja: az a szülő, aki nem veszi tudomásul gyermeke adottságait, később csalódik, s kételkedni kezd, vajon jól nevelte-e gyermekét, vagy ami még rosszabb, a gyereket kezdi hibáztatni. A gyerek a szülő tükre, és sok szülő szeretné ezt a tükröt összetörni, mert ez a tükör rútnak mutatja őt.

A nevelés tehát nem valamiféle recept követése, hanem állandó odafigyelés eredménye. Ne próbáljuk tehát kezünkbe venni gyermekünk sorsát?

A nevelés valójában együttélést jelent. Mivel sokan saját életüket sem tudják irányítani, hogyan tudnák tehát a gyermekükét? Mindenki a boldog házasság reményében házasodik, de alig lehet boldog házasságot látni, elég csak megnézni a hazai válási statisztikát. Saját sorsunk irányításához bizonyos képességekre van szükségünk, ezek hiányában azonban az emberek vakon sodródnak. Hogyan tudná egy ilyen szülő a gyermeke sorsát kézbe venni? Sajnos a gyermekek többsége ilyen körülmények között nő fel, és viszi magával az életébe a tehetetlenséget. Hogyan lehet mégis megakadályozni, hogy gyermekünk felnőttként bábként tegyen eleget a kéréseknek? Ahogy a dackorszakra reagál a mai szülő, az jó modellje annak, mi folyik nevelés címén az átlag családban. Amikor a dackorszakban kialakul az én-tudat, s a gyermekek eufórikus örömöt él át az akarat és az én, mint ható ágens felfedezésétől, a szülők általában úgy gondolják, ideje móresre tanítani ezt a kis zsarnokot. Nehogy már ő mondja meg, mi hogy legyen. A gyermek autonómiáját a későbbiekben is folyamatosan és indokolatlan mértékben korlátozzák, mert a szülőnek kényelmesebb parancsolni, mint folyton alkudozni. A gyerekből, mire felnő, vagy egy akaratnélküli báb lesz, vagy egy lázadó, aki minden tekintélyt és szabályt ellenségnek fog tekinteni. És a szülő majd értetlenül áll a végeredménnyel szemben, mert ő „nem ilyen lovat akart”. Jól ismert, hogy a demokratikus légkörben a gyerek azonosul az elvárásokkal és belsővé teszi azokat, diktatórikus légkörben viszont csak behódol, és kötelességből csinál mindent. A szülő egy autonóm, ambiciózus felnőttet szeretne nevelni a gyerekéből, de akivel gyermekkorában parancsokat fogadtatnak el, később is bábként fog viselkedni. Az akaraterő, az autonómia, a motiváltság olyan készségek, amit egész gyermekkorban „gyakorolni” kell.

„Bármiből lehet rossz, amiből jót is lehetne kihozni, ha tisztában lennénk fajunk evolúciós sajátosságaival” – írta tavaly egyik publikációjában a gyermekneveléssel kapcsolatban.

Michelangelo azt mondta: „A szobor benne van a kőben, csak ki kell bontani belőle!” A veleszületett adottságok meghatározzák, mi lehet egy gyermekből. Például egy félénk gyermektől nem várhatjuk el, hogy ejtőernyős, vagy hegymászó legyen. Ha viszont felismerjük a gyengeségeket, megtaníthatjuk arra, hogyan kezelje azt, a félénkség ugyanis remekül kompenzálható. Michelangelohoz hasonlóan élesszemű szobrászként kell felismerniük a szülőknek a gyermekben rejlő adottságokat. Ez viszont feltételezi, hogy a szülő olyan érett személyiség, aki képes ráhangolódni gyermekére. Amit a szülő nem tudott megoldani az életében, abban nem fog tudni segíteni gyerekének sem. Csak egy egyszerű példa: a versenytől, a megmérettetéstől gyermekkorában rettegő szülő nem fogja tudni meggyőzni gyermekét arról, hogy a részvétel a fontos, nem a győzelem. Kezdetben minden gyerek győzni szeretne, és a szülő dolga megértetni a gyermekével, hogy nemes versengésben alulmaradni nem szégyen. Mindenkinek van egy versenye, ahol majd ő fog győzni. De ha a vereség magának a szülőnek is trauma és megaláztatás volt, akkor mit tud majd mondani gyermekének?

Vagyis a gyerek olyan lesz, mint a szülő?

Igen. Bornemissza Péter egyik tantörténete jut eszembe. Az apa a fiával megy az apjához, azaz a fiú nagypapához. Vásznat visznek neki, hogy köpenyt varrathasson magának. Az apa ócska vásznat visz saját apjának. Fia leszakít egy csíkot belőle. Kérdezi tőle az apja, mire kell az Neked. A fiú azt válaszolja: elteszem, és majd nagykoromban tudni fogom, milyen vásznat vigyek Neked, ha köpenyt akarsz varratni.

Hangsúlyozza: a gyermeket nem nevelni kell, hanem együtt kell élni vele. Egymásra kell hangolódni, és az adottságokhoz mérten tanítani. Hogyan dönthetjük el, mihez érett és mihez nem a gyermekünk?

Egy szülő tapasztalataiból megérezheti, mire érett már meg gyermeke, és mi volna túl nagy teher neki. A gyermek fejlődését serkenti, ha olyan feladatokat kap, amik életkorának megfelelő kihívások. Feldmár mondta egyszer, hogy az ő mestere sosem neki, hanem kicsit a feje fölé beszélt. Vagyis mindig kicsit többet tételezett fel róla, mint ami éppen volt. Nevezhetnénk ezt megelőlegezett bizalomnak is, hogy „fogod Te ezt tudni”. A jó szülő kicsit mindig megemeli a lécet, de mindig csak annyira, hogy még át lehessen ugrani, és a gyerek ne verje le a lécet.

Felelős Szülők Iskolája őszi bérlet:

November 26, 17h  Szendi Gábor – A nevelés illuziói c előadása az IBS-en

www.jegymester.hu