Marcello Mastoianni: Mint egy öreg elefánt

Marcello Mastoianni: Mint egy öreg elefánt

Marcello Mastoianni személye az élet szeretete számomra. Filmjeiben az élet minden pillanatát ünneppé emelve érzékelteti velünk, hogy az élet maga a csoda.

1996-os halála előtt készült vele egy riport könyv Emlékszem igen, emlékszem címmel. (Tertia Kiadó, Budapest 2000) Ebből idézzük a “Mint egy öreg Elefánt” részt.

Azért tesszük mindezt, mert mondatai a gyermekkortól az öreg korig sok érzésre, emlékre kiterjednek. A gyermekkor illatai, benyomásai érezhetően jelen voltak hétköznapjaiban még idősebb korában is. Ezzel így vagyunk mindannyian. Nekem is eszembe jutnak pillanatok, képek, érzések 3-7 éves korszakomból és talán ezek a legmélyebb lenyomatai személyiségemnek most is. Nélkülük nem az lennék, ami vagyok…

Emlékszem egy nagy datolyafára.
Emlékszem a megdöbbenésemre és az ámulatomra New York felhőkarcolói láttán, amikor a Park
Avenue fölött lement a nap.
Emlékszem egy nyeletlen bádogserpenyőre. Anyám csinálta benne a rántottát.
Emlékszem Rabagliati Hangjára, amint egy hatalmas gramofonból azt énekli: „E tic e tac – cos’e che
batte – e l’orologio del cuor”. (Tik és tak / mi az, ami ver/ a szív órája.)
Emlékszem a nagyon fiatal Clark Gable-re, fehér-feketén, háttal áll, aztán megfordul, és mosolyog –
így. Ellenállhatatlan csirkefogó. Melyik filmben is? Talán az Ez történt egy éjszakában.
Emlékszem a nagypapa egyenruhájára. Nagypapa egy széken dolgozik. Emlékszem a fa illatára. Ó, a
fa illata!
Emlékszem a németek egyenruhájára. Emlékszem a kibombázottakra.
Egyszer, emlékszem, azt álmodtam, hogy egy léghajóban lakom. De lehet, hogy űrhajó volt.
Emlékszem H. G. Wellsre, Simenonra, Ray Bradburyre.
Emlékszem a Domenica del Corriere színes illusztrációira. És azokra, amik a Flash Gordonban jelentek
meg.
Emlékszem, hogy Fellini Snaporaznak hívott.
Emlékszem rá, amikor először mentem táborozni.
Emlékszem Csehovra, kiváltképp Szoljonij századosra, hogy a Három nővérben azt
mondogatja: „csip…csip…csip…”
Emlékszem rá, amikor először láttam hegyeket meg havat, és a megilletődésre, amit láttukon
éreztem.
Emlékszem a Stardust zenéjére. Még a háború előttről. Egy virágos ruhás lánnyal táncoltam.
Emlékszem a Peroni sör régi reklámjában a lovakra.
Tökéletesen emlékszem a bableves ízére meg szagára. És emlékszem, hogy karácsonyeste tombolát
játszottunk.
Emlékszem az amerikaiak Liberator nevű repülőgépeinek ijesztő zúgására. Ezek dobták az első
bombákat Rómára.
Emlékszem Fred Astaire könnyed eleganciájára.
Emlékszem, amint az első ember leszállt a holdra, lassított felvételben. Hol is voltam én akkor…?
Emlékszem, hogy életem első filmjét Torinóban láttam. A Ben Hur volt, Ramon Novarróval. Hatéves
lehettem.
Emlékszem Párizsra, amikor megszületett Chiara lányom.
Emlékszem a rizsgombóckákra. Nem lehetett minden nap venni. Negyven centesimóba került egy.
Emlékszem az első kalapomra, Saratoga modell volt.
Emlékszem Chaplin filmburleszkjeire.
Emlékszem Ruggero öcsémre.
Emlékszem, hogy Cicero Krisztus előtt 106-ban született, 2122 évvel előttem, de csak két házzal
arrébb, mint ahol mi laktunk Arpinóban. Nagypapa nagyon büszke volt rá. „Vitam regit fortuna, non
sapientia” – idézte a szomszédunkat. Aztán sóhajtva hozzátette: „ Hát igen, az életben a szerencse a
király, nem a bölcsesség.”
Emlékszem egy esőszagú nyári estére.
Emlékszem Odüsszeusz kalandjaira: „Férfiúról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott…”
Emlékszem Cassius Clayre New Yorkban, Frazer ellen.

Emlékszem Ridolfi professzor úr szép ősz fejére. Építészeti rajzot tanultam tőle.
Emlékszem Barbara lányom első rajzaira.
Emlékszem egy tervemre, hogy fel kellene emelni a Tiberist és egy utat építeni alája.
Emlékszem, hogy Greta Garbo lenéz a lábamra, és megkérdi: „Olasz cipő?”
Emlékszem az első cigarettára, amit elszívtam. Arra is, hogy kukoricahajból volt.
Emlékszem Umberto nagybácsim kezére, erős kéz volt, mint egy harapófogó, szobrászkéz.
Emlékszem, milyen csönd lett egyszerre a Maximban, amikor belépett fehér frakkban Gary Cooper.
Emlékszem egy kis vasútállomásra, a vonat zakatolására.
Emlékszem a restiben a kasszírnőre. A kasszája csilingelt: „Csin-csin! Csin-csin!” „Fogyasztás!”
Emlékszem Marilyn Monroe-ra.
Életem első autója, emlékszem, egy Topolino giardinetta volt.
Fogalmam sincs, miért, de emlékszem erre a csacska kupléra: „Oh quante belle figlie, Madama Dore,
oh quante belle figlie”. (Ó, mennyi szép lánya van, Dore asszony, de mennyi!)
Emlékszem a szentjánosbogarakra, manapság már nem látni őket.
Emlékszem Moszkvában a behavazott Vörös térre.
Emlékszem, egyszer álmomban valaki azt mondja: hozzam magammal szüleim házából a
hanglemezeket.
Emlékszem, hogy a háború alatt egyszer vonaton utaztam, a vonat befutott egy alagútba. Töksötét
lett. És akkor, a csendben egy ismeretlen nő szájon csókolt.
Emlékszem a menekülő kurdok biblikus tömegeire. Emlékszem, hogy nem szabad elfelejtenem annyi
abszurd kegyetlen kép rettenetét.
Emlékszem a csend és fény élményére, amely mint valami misztikus felhő borult Jeruzsálemre.
Emlékszem, hogy mennyire vágytam megtudni: mi lesz ezzel a világgal? Mi történik 2000-ben? Hogy
ott akartam lenni és megjegyezni mindent, mint egy öreg elefánt. Mert igen, emlékszem, mindig
kíváncsi voltam, nagyon kíváncsi!
Aztán emlékszem a gyíkvadászatokra. Micsoda csúzlim volt!
Emlékszem az első szerelemes éjszakámra.
Emlékszem, igen, emlékszem…!