Boldogító, önerősítő életmesék gyerekeknek és felnőttek egyaránt

Boldogító, önerősítő életmesék gyerekeknek és felnőttek egyaránt

Hogyan lehetünk a saját életünk hősei? Hogyan írhatjuk át a saját történetünket? Hogyan adhatunk át egy történetet úgy a gyerekeknek, hogy az segítségként kísérje végig őket az útjukon? Önazonosság, önértékelés megsegítése az életmesékkel. Többek között erről beszélt Kádár Annamária meseterapeuta, pszichológus “Miért kellenek a királylányok és a királyfik? Avagy a mese valósága a gyermeknevelésben és az életben” című, a Felelős Szülők Iskolája által szervezett előadásán december 11-én.

Személyes élettörténetünket, életmesénket folyamatosan meséljük magunkról azzal, ahogy a világban benne vagyunk, ahogy meghúzzuk a határainkat, döntünk vagy nem döntünk helyzetekben, szülőként amilyen nevelési módszereket választunk, ahogyan jutalmazunk, fegyelmezünk, büntetünk, motiválunk. Ezt sokszor nem szóban, hanem nonverbálisan közvetítjük magunkról a világban való jelenlétünkkel, az attitűdünkkel, embertársainkhoz való viszonyulásmódunkban.

Ezek az élettörténetek kulcsfontosságú szerepet játszanak a gyerekek érzelmi ellenállóképességének fejlesztésében.

A generációk ereje és hagyatéka

Amerikai kutatásokban azt találták, hogy a családjukról sokat tudó gyerekeknek (hogy ismerkedtek meg a szülei, milyen szempont szerint választották a keresztnevedet, hova járt a nagyapád iskolába stb.) jóval magasabb volt az önbecsülése. Ez az érzelmi intelligencia egyik fontos összetevője, a saját magunk felé való érzelmi viszonyulás. Azt jelzi, mennyire ismerjük a lehetőségeinket, a pozitív-negatív tulajdonságainkat és mennyire tudjuk feltétel nélkül elfogadni magunkat. A kutatás későbbi megismétlésekor kiderült az is, hogy érzelmi megrázkódtatások után a családjukról többet tudó gyerekek gyorsabban nyerték vissza belső egyensúlyukat, jobban tudtak helytállni krízishelyzetekben (reziliencia).

Amikor ezt az összefüggést megtalálták, egy érdekes fogalomra hívták fel a figyelmet. Ez az intergenerációs én, amely szerint nemcsak egyedül állok a nagyvilágban, hanem ott áll mögöttem egy történet, az elődeim története.

Az sem mindegy, hogyan meséljük el ezeket a történeteket

1. emelkedő narratíva (például: szegények voltunk, mint a templom egere, annyi gyerekünk volt, mint a rosta lika, de a nagyapád egyszer megnyerte a lottót, azóta élünk, mint hal a vízben)

2. ereszkedő narratíva (megvolt mindenünk, családi házunk, nyaralónk, boldogságunk, de az ükanyád elkártyázta a családi vagyont, azóta nekünk végünk, csak tengődünk)

Ha belegondolunk, az első kettő nem igazi élettörténet, és ráadásul nem is támogató történetek. A harmadik viszont az:

3. váltakozó vagy oszcilláló narratíva – ez a népmesék modelljére van felépítve: elindul a hős, ott van vele a hamuban sült pogácsa, jönnek a próbatételek, jönnek a krízishelyzetek és kudarcok, de jönnek a segítőtársak is és a megoldások is.

Fontos, hogy egy életmesét ilyen formában tudjunk elmesélni – hangsúlyozta Kádár Annamária. “Nem kell a gyerek körül kipárnázni a világot, nem kell kilúgozni az élettörténetekből a negatív eseményeket, hanem mesélhetővé kell tenni őket – persze a gyerekek aktuális életkori sajátosságainak megfelelően. A történet a gyerekkel együtt kell nőjön.”

A gyerekek története ugyanis nem ott kezdődik, ahol először gondoltunk rá, ugyanis jelen van a fiúk és lányok előtt a teljes férfi vagy női ág története. Sok olyan krízishelyzet vagy bonyodalom lehet egy család előtörténetében, amellyel akár a mi gyerekünknek is szembe kell néznie a saját életében.

Az elhallgatás, elfojtás a legrosszabb

A gyereknek először a saját történetében kell hőssé válnia, és ez csak úgy megy, ha van története. A gyerekek történetét nemcsak az első évben kell írni, hanem az első gyerek “agyondokumentált” éve után is. Jó volna, ha az anyukák például egyfajta sajátos “könyvelésként” úgy zárnának le minden hónapot, hogy leírnák, ami abban a gyerekkel történt – mondta Kádár Annamária, aki szerint nemcsak a pozitív dolgokat kell mesélhetővé tenni, hanem azt is, ahogy a gyerek megijedt a kutyától, megégette a kezét vagy más baj történt. A gyerekek ugyanis folyamatosan mesélik a számukra fontos, őket foglalkoztató történeteket (“Nézd meg, mit csinált Lilluka a tenyerével! Megégette!”) A negatív élmény feldolgozásának módja ezen történetek újramesélése. A legrosszabb, ami történhet a gyerekkel, ha a negatív életeseményt, akár egy halál- vagy veszteségélményt elhallgatással elfojtunk és így meg nem történtté teszünk. Sok családban megtörténik az a tévedés, hogy azt hiszik, így megkímélik a gyerekeket. – hangsúlyozta Kádár Annamária a Felelős Szülők Iskolája előadásán.

“Nemrég például elhoztak hozzám egy kilencéves kislányt, akinek súlyos pánikrohamai vannak. Amikor elkezdtünk keresgélni az élettörténetében, kiderült, hogy megbetegedett a nagypapája, súlyos gégerákja lett, gégemetszése is volt. A család azt gondolta, maradjon meg a nagypapa életerős, egészséges képe a gyerekben, ezért nem engedték a kislányt találkozni vele, majd a temetésre sem engedték el, mondván, az megrázkódtató élmény. A gyereknek olyan súlyos pánikreakciója lett, amilyet csak nehezen lehet helyretenni” – mesélte Kádár Annamária. Inkább mesélhetővé kell tenni ezt a történetet, hiszen a gyerek is megérti a maga módján azt, hogy senki sem hal meg teljesen, amíg van valaki, aki tovább meséli a történetét. A nagymama is tovább él a diós és mákos bejgliben, amit az ő receptje alapján sütnek karácsonykor, vagy abban, hogy bármikor fel lehet emlegetni a családban, történeteket lehet mesélni róla. Az előbbi esetben az elhallgatás ráadásul családi szokás volt, más halottakról sem lehetett elhunytuk után beszélni.

Hogy teljes legyen a történet

Fontosak az életút-interjúk a nagyszülőkkel, később a szülőkkel (olyan történeteket is belevéve, hogy például a dédnagyapa hogyan gyalogolt haza a Don-kanyarból), és jó lenne az is, ha minden évről és minden gyerekről lenne elég és egyforma mennyiségű (!), történetbe rendezett vagy különválogatott fotó. “Ennél nagyobb kincs, hogy valaki megírta a történetemet, képekkel dokumentálta, talán nincs is – ez óriási erőforrás” – hangsúlyozta a szakember. Megóvni nem fog a krízisektől és tragédiáktól, de enyhülést ad visszanyúlni mondjuk egy nagyszülő történetéhez, aki hasonló dolgokon ment át.

Ez az interperszonális történetek lényege, a megkönnyebbülés, az elfogadás, a másság vagy a tragédiák feldolgozásának segítése.

Nagyon fontos az átkeretezés – de mi is az?

“Az átkeretezés azt jelenti, hogy bár nem változtatjuk meg a történetet, megváltoztatjuk a perspektívát, ahogyan mesélünk róla. Persze ezt nem lehet az itt és mostban megtenni, de évek múltán már igen.“ – mondta Kádár Annamária.

De nem mindegy, hogy hogyan építjük föl ezeket az élettörténeteket, hiszen ezek lassan, hömpölyögve felépülő történetek, az élet zajlásával folyamatosan alakulnak.

Mesélhetünk az óvodából hazafelé (“Ahol az a kék sötétítő van, oda járt iskolába a nagyapád.” És itt jöhet egy-két történet a nagyszülőről.) A gyerekek szeretik az ilyeneket, ráadásul nagynak is érzik magukat, amikor a nagyok történeteit hallgathatják. Kádár Annamáriáék családjában például az egyik kedvenc történet (a nagyapa elkobzott bora) azt az üzenetet hordozza, hogy bármilyen nehézség van, a család összejön, gondolkodnak és valahogy mindig kibogozzák magukat a bajból.

Nem minden történet indul ilyen vidáman, mondta Kádár Annamária, amikor azt hozta példának, hogy nekik örökbe fogadott gyerekeik vannak. De ezeket a történeteket is mesélhetővé kell tenni, akár már egész kora gyerekkortól. Baj szerinte mindig akkor történik, amikor egy gyerek tizenévesen tudja meg, hogy a történet, ami mögötte van, az csak egy “metatörténet”, mert bár igaz, de van egy párhuzamos történet is, amit ő nem ismert. Az a jó, ha a gyerek együtt nő a történettel, mert akkor olyan természetes lesz számára, mint a lélegzetvétel.

Szívemben születtél címmel Kádár Annamária mesét írt első gyermekük, Lilla egyéves szülinapjára. Ez arról szól, hogy vannak gyerekek, akik megszületnek az egyik anyukájuk hasában és azután megszületnek a másik anyukájuk szívében. Három évesen, már jóval Zsolna testvére érkezése és a testvérféltékenységi időszak után Lilla átkeretezte a vele történteket: “itt születtem a szívedben és Zsolna itt a másik szívedben”. Testvérféltékenységet is mesélhetővé lehet tehát tenni, és érdemes is.

Ám nem kell kozmetikázni a történeteket. Lehet, hogy a gyerek a testvérféltékenység idején nem szép dolgokat mond a másikkal kapcsolatban (“Nem lehetne elajándékozni másnak?”), de ezt sem kell elfojtani vagy eltüntetni – megérteni kell és elmagyarázni. A testvérféltékenység ugyanis a világ talán legambivalensebb érzése.

Sárkányok nélkül nincsenek hősök

“Fontos tudni azt is, hogy csak akkor lehetünk királyfik és királylányok a saját mesénkben, ha a sárkányok is ott vannak “ – hangsúlyozta Kádár Annamária, utalva arra, hogy a jó és a rossz együtt van jelen az életünkben, és jó, ha így van ez életmesénkben is. Nem mese, ha kilúgozzák a konfliktust és kitörlik a negatív szereplőket, történeteket.

Sokféle haszna van

A kicsi gyerek még nem érti az érzései ambivalenciáját. Nem érti például, hogy szereti a szüleit, de ők le akarják fektetni este nyolckor, amikor ő még három rajzfilmet szeretne megnézni – hogy jönnek össze ezek az érzések? Dühös és ideges, és nincs mit kezdjen ezzel az érzéssel.

Ám négy-öt éves kortól már bele tudja élni magát egy gyerek egy mesébe, tudja, hogy az nem a valóság és nem keveri össze magát a szereplőkkel – és akkor büntetlenül lehet utálni egy negatív szereplőben azt, amit anya cselekedetei közül utál.

A gyereket 6-7 éves koráig úgy kell elképzelni, mintha egy érzelmi hullámvasúton ülne, mert még nem képes szabályozni az érzelmeit. Nem képes kivárni, nem képes késleltetni a vágyait, nem képes szabályozni a dühét. Csak ez után az életkor után kezdődik az a hosszú tanulási folyamat, amikor az agykéreg átveszi a szabályozást az érzések fölött.

Ezért jók a mesék, mert nemcsak a jó szereplőkkel lehet azonosulni, hanem lehetek a sárkány vagy a gebe is, megélhetem a bennem lévő érzéseket. Minden szereplő, az egész történet “én vagyok” – így kell elképzelni a gyerekek viszonyát a meséhez. Nemcsak a legkisebb királyfiak ők, hanem a középső és a legnagyobb testvérek is, akik elbuktak. A királykisasszony lehet a saját jobbik része felfedezése, a gebéből lett táltos paripa lehet a rejtett erőforrások megtestesítője.

“A mese ilyenformán mintát ad ahhoz is, hogy a saját élettörténetet hogyan kell oszcilláló történetként mesélni, megélni. A mese egy történetszerkesztési mód, amiből megtanulható, hogy a rossz esemény még nem a történet vége. Akkor van vége, amikor jól végződik. És mindig lehet jó vége a dolgoknak” –  hangsúlyozta Kádár Annamária. Mert bár rossz lehet egy történet vége, de én mindig átkeretezhetem a saját történetemet. Van poszttraumás fejlődés, és megkereshetem, mit tanultam az adott helyzetből, és mit viszek tovább tanulságként az életembe.

Hogyan meséljünk és mi a helyzet az esti rajzfilmnézéssel?

A legjobb az, ha a mesére 50 percet – egy órát szentelünk (!), és egyszer életmesét, máskor kortárs mesét, megint máskor népmesét mesélünk, spontán módon, ahogy az élet hozza.

Fontos szem előtt tartani azt is a szakember szerint, hogy a gyerek ne kezdjen este rajzfilmeket nézni, és egyáltalán egy kisgyerek ne nézzen napi húsz percnél több mesét. A külső képek ugyanis gátolják a belső képek kialakulását, pedig ez a belső képalkotási képesség lesz az, ami később segíti a gyereket a tervei, álmai elképzelésében, kialakításában, valamint kis korban ez segíti az érzései megmunkálását. Ez utóbbi ugyanis kétféleképp történhet: játékkal, cselekvéses formában, vagy belső képekkel (látszólag passzívan hallgatja a mesénket, de közben belül nagyon is aktív).

Meg kell találni a gyerekek által kedvelt rítust az estéhez, a ráhangolódáshoz, így könnyebb lezárni egy mozgalmas napot. Van, aki szereti a testi érintést, a simogatást, mások viszont letörlik a puszit, nem igénylik az érintést. El lehet mondani a nap történetét, lehet mondókákat mondani, el lehet mesélni a gyerekek életmeséjét, születésnapok környékén az előző születésnapok történeteit stb.

Ezek utóbbiakból lesznek a rekonstruált emlékek. Három éves kor előtti emlékekre ugyanis egy gyerek általában nem emlékszik, mert ekkor még nem olyan fejlett az emlékezeti rendszer, hogy koherens történeteket össze tudjon rakni. De ha ezeket sokszor újra hallja, megmaradnak az emlékezetében.

Folyamatosan mesélünk

A mesélés erejét jelzi az is, hogy helyretehetünk vele olyan megtörtént eseteket, amik nem a gyerek életkorának megfelelők. Amikor semmi más nem segít, a mese, a történetmesélés mindig működik.

“A mesék, a történetek mindig velünk vannak, amikor a barátokkal kávézunk és beszélgetünk, amikor családi összejöveteleken vagyunk, amikor ünnepelünk vagy gyászolunk, mindig-mindig meséljük ezeket a történeteket egymásnak. A gyereknek nagy segítség, ha van mögötte egy család, amelyik lehetővé teszi, hogy ezek a történetek a helyükre kerüljenek. Bármilyen negatív életeseményt el lehet mesélni úgy, hogy később segítség legyen az életben” – zárta előadását Kádár Annamária.

Ezen gondolatokkal kívánunk mesés szép Új Évet, életmeséket és az életünk pillanatainak számunkra legteljesebb megélését.