A történet kezdetét a gyerek anyukája így mesélte el

„Lányunk hatévesen kezdte az iskolát. Volt némi vita az óvodával, hogy iskolaérett-e már. Mi az apjával azt gondoltuk, hogy maradnia kellene még, nyár elején van a szülinapja, de az óvónők szerint okos, fegyelmezett gyerekről van szó, akinek semmi gondot nem fog jelenteni az iskola. A gyerek amúgy tényleg nagyon érdeklődő, kíváncsi és okos, de sajnos borzasztó nagy benne a megfelelési vágy. Ezért szerettük volna, hogy ha egy picit idősebben menne suliba, mert akkor talán jobban venné a mindenféle tanári meg iskolai elvárásokat. Vidéken élünk, nálunk nem nagyon vannak alapíványi meg alternatív iskolák, vagy más választási lehetőség. De végül meggyőztek minket, hogy nem lesz baj. Zitus is hatévesen ment a körzetes iskolába.

Kapott egy fiatal osztályfőnököt, akinek ez volt az első osztálya, és szerintem mindent ki akart próbálni, amit az egyetemen tanítottak neki. Kedves tanítónő volt, de vasfegyelemmel fogta az osztályt, rengeteget követelt tőlük, és arra volt büszke, hogy fél év alatt megvolt az ábécé, és onnantól már csak a »gyerekeken múlik, mennyire jól használják ezt«. Rengeteg volt a házi, és egy olyan motivációs módszert dolgozott ki, ami miatt egy csomó szorgalmi feladatot vállaltak még pluszban azok a gyerekek, akik az osztályfőnök szeretetét meg akarták nyerni.

Merthogy a tanítóval az volt a helyzet, hogy csak azokra figyelt, akik jól tanultak, őket dicsérte és »szerette«. Aki meg lemaradt, azt szinte jeges elutasítással büntette. A gyerekek szerintem emiatt stresszesek voltak.

A mi lányunk meg rápörgött teljesen a tanulásra.

Negyedik osztály elején nem volt ritka, hogy este kilencig házit írt, hétvégén plakátot vagy posztert rajzolt egy külön feladathoz, a szünetekben meg verset tanult, hogy pluszpontokat kapjon.

Nagyon aggódtunk érte, mert egyre kedvetlenebbül ment be az iskolába. Sokat fájt a hasa meg a feje. Volt olyan is, hogy hányt szünetben, felhívott az ügyeletes tanár, hogy menjünk be érte, de ő nem akart hazajönni, mert nem akarta kihagyni a dolgozatírást. Észrevettük, hogy már abban sem leli örömét, amit korábban nagyon szeretett. Kisbaba kora óta voltak könyvei, de egy idő után este már csak beájult az ágyba, semmit sem volt kedve csinálni.

Nyári szünetekben, nagyjából júliusra engedett ki benne a görcs, és onnantól láttuk, hogy visszatér az a vidám, cserfes kislány, aki az iskola előtt volt. Próbáltuk mondani neki, hogy nem olyan fontos, hogy mindenből ötöst kapjon, és hogy mi szeretjük akkor is, ha rossz jegyet hoz haza, nem lesz semmi baj. De ezeket mintha meg sem hallotta volna.

Aztán negyedik osztály végén egyszer csak tényleg elkezdtek jönni a rossz jegyek.

Mintha Zita teljesen átfordult volna korábbi iskolás énje ellenkezőjére. Nem érdekelte semmi, sem a suli, sem más. Délutánonként csak ült a könyvei felett, de sokszor kiderült, hogy a háziját sem írta meg.

Szociális munkásként dolgozom, és pont ekkortájt volt egy kiégés elleni képzésünk. Amikor hallgattam az előadót, hogy mik a kiégés tünetei, hirtelen rájöttem, hogy a tízéves kislányom pont ezeket hozza. Teljesen kikészültem. Alig tudtam visszafogni magamat, hogy ne törjön elő belőlem a sírás. Hogy lehet ez? Tízéves a gyerekem, és már kiégett?!”

Idáig az édesanya szavai.

Ez volt az a pont, amikor a szülők segítséget kértek

Az anya egyik kollégája iskolai szociális munkásként dolgozott tavaly szeptembertől abban az általános iskolában, ahova Zita járt. Megkereste az osztályfőnököt, és megkérdezte tőle, mit gondol Zitáról, észrevett-e bármi változást a magatartásában. Az osztályfőnök megerősítette, hogy Zita az utóbbi időben szinte sehogy sem motiválható az órákon. Nem rosszalkodik, nincs vele semmi baj, de csendben üli végig az órák többségét, alig szólal meg, és a jegyei is romlottak. Az osztálytársakkal alig beszélget, nincsenek barátai. S mivel már nem jó tanuló, a tanítónő elültette őt az első sorokból (ahol a legjobbak ülnek), ez „láthatóan nem esett jól a gyereknek”.

A szociális munkás ezután a gyereket kereste meg. Beszélgetett vele, hogy hogyan érzi magát. Zita először nem mondott semmit, de a második találkozón megnyílt, és mesélni kezdett arról, hogyan érzi magát az iskolában. Ekkor az iskolai szociális munkás megbeszélte a kislánnyal, hogy a következő beszélgetésre az iskolapszichológus is beül.

A történet végül iskolaváltáshoz vezetett, de itt nem állt meg – olvassátok el a cikk folytatását a wmn.hu oldalon!