Tanulni élményeken keresztül – a rogersi iskola

Tanulni élményeken keresztül – a rogersi iskola

Június első vasárnapján idén is a pedagógusokat köszöntötték. A virágok és pralinék között azonban minden évben elsikkad a lényeg: hogyan lehetne olyan hellyé tenni az iskolát, ahol tanár és diák egész évben jól érzi magát, és ahol tényleg megtörténik a tanulás csodája?

Turóczi Levente, a Rogers Alapítvány ügyvezetője szerint a kulcs nem a tartalmi elemekben keresendő. A titok nyitja az egymásra figyelés, a humanizmus és a belső motiváció felkeltése lehet. – írta a Dívány.

Az alapítvány oldalán több rogersi idézet is olvasható. Az egyik, ami megfogott, a másik ember megértéséről szól, arra világít rá, hogy ritkán van módunk a másik szempontjait valóban átélni. Amikor a tanárok szempontjairól van szó, két pólust látunk: tanár, tehát kevés a fizetése, viszont sok a nyári szabadsága. Neked mi jön át a nehézségekből, és szerinted honnan lehet erőt meríteni?

Nagyon nehéz, és nem is biztos, hogy helyes általános diagnózist adni. Egészen biztos, hogy az alacsony fizetések, a tantervi kötöttségek, a gyerekek viselkedésproblémái állandó terhet jelentenek, és az is igaz, hogy mindenkinek más fáj jobban. Összességében viszont ennél messzebbről kell tekintenünk a problémára. Mi azt látjuk, hogy az elszigeteltség jelenti a legnagyobb kihívást, azt gondolom, hogy ettől szenved a legtöbb tanár.

Emberi és szakmai elszigeteltségre is gondolok itt: az osztályteremben mindig hatalmas felelősség nehezedik a pedagógusokra, amivel minden órán egyedül kell megbirkózniuk, és sokszor nincs lehetőségük a problémákról érdemben beszélni azokkal, akik hasonló gondokkal küzdenek. Pláne nem olyanokkal, akik segíthetnének nekik. A tantestületekben sokszor nincs közös célkitűzés, vízió, nincs közös hit, és így tényleg elszigetelődik mindenki.

Ez a fajta felelősség és magányos küzdelem nagyon kimerítő tud lenni, és a tanároknak sokkal kevesebb lehetőségük van regenerálódni, mint amennyire igénybe vannak véve. A rengeteg adminisztrációval pedig nemcsak értékes időt veszítenek, de úgy is érzik, hogy a beléjük vetett bizalom is rendre megkérdőjeleződik. Úgy látom, leginkább több pihenésre, közös térre, több bizalomra és szabadságra lenne szükségük. Olyan környezetre, ahol megélhetik, hogy értékesek és értékes tudást adnak át a rájuk bízottaknak.

A közoktatási rendszeren kívüli intézményekben mindez adott?

Az ehhez szükséges feltételek megteremtésével mi is erősen küzdünk az általunk működtetett Rogers Akadémián. Mi (és azt gondolom, hogy más alternatív iskolák tanárai, trénerei) nagy szülői hozzájárulás mellett is kevés pénzért dolgozunk, mert ez az ára a módszertani, megközelítésbeli szabadságunknak. De az is igaz, hogy ez a szabadság már önmagban sokat könnyít a terheinken. A mentálhigiénére, szupervízióra – ami kulcsfontosságú lenne a tanárok számára is – már nekünk sem marad pénzünk, ezért ezt magunk között csináljuk: a küldetésünkből, a közös alkotásból, egymásból merítünk erőt. Azt gondolom, hogy ez a fajta közösség nagyon sok helyen nem tud létrejönni. Azzal, hogy mi erre egyáltalán rálátunk, figyelünk, máris jobban védve vagyunk, mint egy átlag pedagógus. Pontosan tudjuk, hogy egyedül nem megy.

Milyen közösségben valósulhat meg mindez?

Mi azt gondoljuk, hogy olyan közeget és közösséget kell létrehozni magunkból és magunk körül, amelyik hitet, gyökeret, kapaszkodót ad a fiataloknak saját belső erőik mozgósításához. Ahol jólesik élni és tanulni. Olyat, ahol az, hogy figyelünk egymásra, alapelvárás, mert az a célunk, hogy együtt jól legyünk a világban. A  közösség szerepe nagyon-nagyon fontos. Ezek persze így inkább jóleső érzéssel eltöltő általánosságok, de könnyen lefordíthatók néhány (esetünkben öt) gyakorlati alapelvre, amelyek mentén szerintünk tantervek helyett érdemes dolgozni. Hitelesség, empátia, bizalom, nyílt kommunikáció és feltételhez nem kötött pozitív elfogadás. Pont ez az öt, és ez az öt elég. Szerintünk ez teszi a jó tanárt, ez az elsődleges a szintén fontos módszertani vagy tárgyi felkészültségez képest. A tanárnak a gyerekek között saját magát kell adnia, mert csak így lesz hiteles, és mi hiszünk abban, hogy ezek a beállítódások mind formálhatók, még ha nem is mindig könnyen. Tanártréningjeinken rengeteg kihívással találkozunk, a tanároknak is elsősorban azt kell átadnunk, hogy nem valaminek kell lenni, hanem önmagunknak.

Az interjú folytatása a Dívány oldalán olvasható.