Néhány szóban a meseterápiáról

Néhány szóban a meseterápiáról

Az IBS Színpadon( Budapest Tárogató út 2.-4.) március 19-én Dr. Boldizsár Ildikóval találkozhatnak kedves nézőink. De mi is az a meseterápia? A meseterápia azon a felismerésen alapul, hogy nincs olyan élethelyzet, amelynek ne lenne mesebeli párja.

A terápia során megkeressük az adott életszituációhoz tartozó mesét, vagyis azt, amelyben a mese hőse ugyanazért indult el, ugyanazt szerette volna magában kibontakoztatni, mint a problémájával hozzánk forduló ember, de nem akadt el útja során – azaz a mesék szimbolikájánál maradva nem szenvedett vereséget a sárkánytól, és nem változott kővé –, hanem végig is tudta járni azt. A megtalált mese segítségével feltérképezzük az elakadás okát. Lehet, hogy a kiválasztott eszközök nem megfelelők, lehet, hogy a megküzdés választott technikája nem célravezető, de olykor az is előfordulhat, hogy az ellenfelek bizonyulnak legyőzhetetlennek. A terápia akkor tud segíteni az egyensúly helyreállításában, ha pontosan meghatározzuk, hogy abban a mesében, amelyben az ellenfelek, a segítők, a konfliktusok, a bonyodalmak és a kiutak együtt vannak, vagyis ahol a sűrű erdő és jó esetben a tisztás is látszódik, a segítséget kérő éppen hol látja magát. Nem elég azonban megtalálni a „saját mesénket”, meg is kell érteni, és a változások szolgálatába is kell állítani azt.
A mesék azt állítják, hogy mindazt, ami a világban vagy bennünk rosszul működik, meg lehet változtatni. Az európai és keleti népmesék ismeretében az a kijelentést is megkockáztatható, hogy a mesék szerint nem a „világ” működik rosszul, hanem az ember nem kapcsolódik harmonikusan a világ által felkínált lehetőségekhez, illetve rossz választásai nyomán alakulnak ki olyan helyzetek, amelyek problémákat okoznak. A mese képes megszüntetni a problémákból keletkező káoszt, és a helyére állítani egyfajta teljességet. Gyógyító erejének épp ez az egyik titka.

Mit lehet tanulni a mese hőseitől? A mesehősöknek nincs múltjuk, az állandó jelenben élnek. Nem tervezgetnek, hanem cselekszenek. Nem elképzelik, hogy miként szeretnének élni, hanem konkrét lépéseket tesznek ennek érdekében. Teszik a dolgukat, és ez bennünket is elmozdulásra késztethet. A hősök nem hagyják, hogy a dolgok maguktól elrendeződjenek. Ez azt is jelenti, hogy a mesék felelősségre szólítanak fel saját magunkért és a körülöttünk élőkért egyaránt. A mese hősei folyton mozgásban, „úton” vannak, mert tudják, hogy nem lehet mindent egy helyen megtalálni. Nem is ott keresik. Mennek, mendegélnek, és bárhol járnak, tapasztalatokat szereznek, hogy azokat önmaguk jobbítására fordítsák.

A mesékben minden helyzetnek megvan a kulcsa, de meg kell ismerni a kulcs, a zár, a nyitás törvényszerűségeit, rá kell jönni, mi hogyan működik, mit hogyan lehet használni. Milyen titkokat rejt egy fa, virág, bot, köpönyeg? Miért kell mindig a látszólag rosszabb tárgyat, lehetőséget választani? Melyik ellenféllel milyen módszerrel lehet megküzdeni, és mások megváltása mellett hogyan lehet önmagunkat is megváltani? Vagyis a meseterápia nem a mesék értelmezésén alapul, hanem azon a tudáson, amely a mesehősöktől származik: egy gondolat csak akkor nyeri el értelmét, ha megvalósítják. Ezt a megvalósítást gyakorolják és tanítják a mesék hősei.

A Mesemondó

A mese az élőszó művészete, és ez nagy felelősséget ró mindenkire, aki mesét mond. A mesemondás nem prózamondás, hanem tudásátadás, ezért különösen ügyelni kell arra, hogy mit, mikor és hogyan adunk át mesemondóként. Csak az meséljen, aki szereti és élvezi a mesemondást, különben kaotikus és nevetséges helyzetek teremtődnek!

A mesemondás ősi, egyetemes, s minden kultúrában mágikus, rituális jelenség volt, egy jól elmondott mese bizonyos helyzetekben akár az életben maradás egyetlen biztosítéka is lehetett. Például az eszkimók számára a mesék meghallgatása és a beléjük szőtt jó tanácsok átadása-átvétele, majd ezt követően integrálása a mindennapokba, az élet és a halál közötti különbséget jelentette. Az archaikus kultúrában a mese jelen volt azokban a rítusokban is, amelyek azt ünnepelték, hogy az ember átlép életének egyik szakaszából a másikba. A paraszti társadalmakban nem csak munka közben meséltek. A halottakért is szokás volt meséket mondani. Ha valaki meghalt, a legjobb mesemondókat hívták el a tiszteletére, akik a leghosszabb „virrasztó meséiket” hozták el. Az afrikai mesemondók a törzs tagjainak véleménye szerint meg tudják gyógyítani az elmét és boldogságot tudnak hozni. A limba törzsbeliek például azért szeretik hagyományos meséiket, mert szerintük azok a halottaktól maradtak rájuk, s ezért részét alkotják örökségüknek. Azt vallják, hogy a mesemondót a halottak vezetik és a saját szíve tanítja. Az afrikai családok egy-egy örömteli eseményt – például a betegségből való felépülést, a kedves vendéget, a termény jó áron való eladását – még ma is azzal ünnepelnek meg, hogy mesemondás köré szervezett esti ünnepséget tartanak. Ezt a családfő rendezi, és mindenki az ős oltára közelébe húzódik, hogy ő is hallhassa a tiszteletére előadott történeteket és dalokat.

Pusztán a mesehallgatás képes olyan folyamatokat elindítani a lélekben, amit nevezhetünk egyszerűen lélekfrissítésnek. Mesehallgatás után minden könnyebbnek tűnik, s mint a mesebeli királynak, akinek Sahrazád (régebbi nevén Seherezádé) mesélt ezeregy éjszakán keresztül, a mese hallgatójának is megváltozik a kedve, bizakodóbb lesz, elcsitulnak kínzó és negatív gondolatai, érzései, vagyis csökkennek szorongásai és feszültségei. Rettegett Ivánról járja az a történet, hogy nem tudott nyugovóra térni anélkül, hogy meg ne hallgatta volna három vak mesemondóját. Ha a mesemondás manapság is élő hagyomány lenne, nem lenne szükség sem a meseterápiára, sem a meseterapeutára. Ott lenne helyettük az élőszóban elmondott – tehát nem felolvasott – mese, amely mögött ott állna a bölcsességéről híres mesemondó, akikből éppoly nagy a hiány, mint a mesékből.

A Meseterapeuta

A meseterápiában a meseterapeutának a mesemondók bölcsességével kell rendelkeznie. A mesemondó a hagyományos mesemondás alkalmával sem azt mesélte, ami éppen eszébe jutott, hanem mindig igazodott a közösség összetételéhez, igényeihez és elvárásaihoz, valamint az alkalom jellegéhez. Mást mesélt esküvőn, keresztelőn, temetésen, sőt a mezőgazdasági munkákhoz kötött mesélésnek is megvoltak az íratlan szabályai. A meseterapeutának fokozott felelőssége van a megfelelő mese kiválasztásában, ugyanis a terápiában egy rosszul megválasztott vagy egy rosszul elmondott mesével károkat is lehet okozni. Egy történettel csak akkor azonosul valaki, ha köze van a hallottakhoz, ha a mese a saját személyes valóságát meséli el. A tudattalant nem érdeklik azok a mesék, amelyekhez nem tud kapcsolódni. Ezért a meseterapeutának nemcsak azt az embert kell jól ismernie (problémájával, betegségével együtt), akinek mesél, hanem ismernie kell kétezer mesetípust (állatmesék, tündérmesék, novellamesék, legendamesék, ördögmesék, falucsúfolók, tréfás mesék, hazugság- és formulamesék), és e kétezer mesetípusból ki kell tudnia választania azt a történetet, amely az adott szituációban valóban segítő és gyógyító erőként szolgálhat. A meseterápiában soha nem olvassuk a mesét, hanem elmondjuk – ez alapvető szabály. A meseterapeuta tehát egyben jó mesemondó is: természetes és közvetlen módon tud mesélni, és képes hosszú időn keresztül fenntartani a képzelőerő működését. A meseterapeuta soha nem vonhatja le az elmondott történet tanulságait, nem elemezhet, és nem maradhat kívülálló sem, hiszen folyamatos kapcsolatban kell állnia azzal, akinek mesét mond. Biztonságot, meghittséget és nyugalmat kell ébresztenie és tartania, mert a mese „értelme” csak ilyen közegben tud megnyílni a mesehallgató számára. Meseterapeuta nem tesz mást, mint a kiválasztott mese segítségével elvezeti a mesehallgatót saját életenergiái megújítható forrásához, azaz a gyógyulás kapujához.