„Ne adjuk fel az álmainkat” – interjú Vaszilievits-Sömjén Rékával, az Urbango egyik alapítójával

„Ne adjuk fel az álmainkat” – interjú Vaszilievits-Sömjén Rékával, az Urbango egyik alapítójával

Azért hoztuk létre az Urbangot, mert szerettünk volna egy szabad, mégis izgalmas és változatos városnéző lehetőséget. Négy gyerekünk van különböző korosztályban, így pontosan tudjuk, milyen nehéz olyan programot kitalálni, ami egy 18 éves nagyfiúnak, egy kiskamasznak, egy szárnyait bontogató tininek és egy ovisnak is megfelelő – mondja az Urbango társalapítója, Vaszilievits-Sömjén Réka, aki unokatestvérével, Horváth Beátával és férjével, Guthy Miklóssal együtt a cég társtulajdonosa.

Bő két éve indítottátok el az Urbangot, de hosszú út vezetett idáig. Honnan jött az ötlet, hogy felnőtteknek is szóló kincskereséssel ötvözött városnéző játékot szervezzetek?

Kezdetben gyerekeinken „kísérleteztünk”. Amikor óvodások lettek és beindultak a szülinapi zsúrok, kincskereső bulikat szerveztünk nekik. Ezeknek mindig nagy sikere volt. Volt olyan kisfiú, aki előre meghívatta magát a zsúron a következő évire. Izgalmasak voltak, újszerűek. Nagyon komolyan vettük az előkészületeket a férjemmel, mindketten szabadságot vettünk ki, hogy jól ki tudjuk alakítani a „pályát” a háztömb körül és a ház kertjében. Pár évvel később, mint rendezvényszervező, kaptam egy megbízást egy családi nap lebonyolítására, így alkalmunk nyílt kipróbálni vegyes gyerek-felnőtt csapatokkal is. Egy egész hétvégét töltöttünk a három és fél hektáros helyszín felmérésével. A játék sikere után már éreztük, hogy érdemes lenne folytatni…

Mi adta az utolsó lökést?

Egy másik céges rendezvény, ahol a feladat Sopron felfedezése volt egy budapesti csapat számára. Nem volt kérdés, hogy kincskeresés formájában szeretném megvalósítani. A város feltérképezése ekkor már két hétig tartott, és sokkal komolyabb volt a lebonyolítás is: guszta játéktáblát, térképet, játékkártyákat készítettünk, volt GPS-támogatás is. A csapatokat elkísértük a férjemmel, mert a játék még nem volt elég önműködő, néha segíteni kellett a résztvevőknek, nehogy egy logikus, de téves asszociáció után lesétáljanak a térképről. A végén valaki azt mondta: „ez olyan volt, mintha benne lettünk volna a Da Vinci kódban”. Ekkor vált egyértelművé számunkra: komolyabban kellene ezzel foglalkoznunk. De még így is 15 évig tartott, amíg elindultunk.

Miért tartott ilyen sokáig?

Az egyre növekvő családunk mellett mindkettőnknek volt munkahelyünk. Csak esténként tudtunk ezzel foglalkozni, s jó ideig nem tudtuk eldönteni, hogyan is ültessünk át a soproni sikeres játékot Budapestre. Ahelyett, hogy egyszerűen csak nagyjából ugyanazt áttelepítettük volna, hagytuk, hogy elszabaduljon a fantáziánk. Tele voltunk ötletekkel, de túl sokat akartunk, még egy könyvet is terveztünk a játékhoz. Barátaink segítségével rengeteget agyaltunk, grafikai terveket, logókat készítettünk. Két dologban már akkor is biztosak voltunk. Egyrészt a játék legyen tárgyiasult, hogy a résztvevők kézbe tudják venni az eszközöket, ne egy digitális kütyüt kelljen nyomkodni. Másrészt legyen önjáró, hogy nekünk ne kelljen kísérgetni a játékosokat, mert akkor nem tudjuk nyereségesen működtetni méltányos árak mellett. Sokkal több dologban viszont vitáztunk. Nem tudtunk eldönteni az útvonalakat; eleinte mindent bele akartunk zsúfolni a Budai Vártól a Bazilikán és a Zsinagógán át a Hősök teréig; és azon is sokáig vitatkoztunk, ki legyen a célcsoport. Szóval mindennel foglalkoztunk csak a lényeggel nem, azaz hogy legyen egy játék, amit be lehet mutatni a játékosoknak. Csak tervezgettünk, álmodoztunk, vitatkoztunk, okoskodtunk …

Végül hogyan valósult meg az eredeti ötlet?

Három dolog kellett az Urbango elindulásához: az, hogy ne adjuk fel az álmainkat; unokatestvérem lendülete, aki egyik nap az asztalra csapott és azt mondta: „Réka, csináljuk meg!”; és végül férjem évek alatt gyűjtött módszertani tapasztalatai. Amikor hazamentem ezen a bizonyos asztalracsapós napon, és azt mondtam neki, hogy „Miki ne adjuk fel az álmainkat, csináljuk meg!”, ő azt válaszolta, hogy „OK, csináljuk, és most már tudom is, hogy hogyan”. Onnan indult a rendes, komoly munka. Mi szárnyaltunk Beával, Miki meg folyamatosan visszarángatott minket a földre és nem hagyta, hogy letérjünk az általa kijelölt útról. Az Urbango a lean startup módszerrel készült, amit Miki kitanulmányozott, és amely mentén magabiztosan és tempósan eljutottunk néhány hónap alatt a piaci megjelenésig.

Mi a helyzet most? Milyen útvonalaitok vannak és hányan játszottak már?

Jelenleg három útvonalunk van, kettő Budán és egy Pesten, amin eddig összesen körülbelül 1200 csoport, közel 7000 ember ment végig. A túrák óránként indulnak reggel 10-től este 6-ig, és egyre több az olyan szombat, vasárnap, amikor nincs szabad pályánk. Hétköznapokon napközben főleg cégek jönnek játszani, esténként pedig baráti társaságok.

Kiknek szól a játék: gyerekeknek vagy felnőtteknek, fiataloknak vagy időseknek, családoknak vagy barátoknak?

Mindenkinek, aki szeret játszani! Baráti társaságoknak, családoknak, akik minőségi együttlétre vágynak, akik szeretik az újszerű dolgokat, akiket nem riaszt vissza egy kis séta egy kis gondolkodás, akik szeretnek a szabadban lenni, akik szeretik Budapestet. Társaságoknak, akik akár több generációt is átölelnek. Az Urbango egy jó apropó baráti összejövetelre. Az Urbango csak megadja a vázat, a teret egy kellemes együttléthez, hogy ki mennyit vesz ki belőle, az mindenkire rá van bízva. Sok olyan visszajelzést kapunk amiből egyértelműen kiderül, hogy az Urbango jó apropó a tartalmas együttlétre. És ugyanezt tapasztaltuk mi is, amikor tesztcsapatokat kísértünk: a játék ad egy keretet, egy környezetet, egy játék élményt, de az állomások között rengeteg mindent megdumálnak, nevetnek a játéktól teljesen független dolgokon, amikre máskor nincs idejük, jó alkalmuk.

Az interjú folytatása a csaladhalo.hu oldalon olvasható, kattints IDE.