Halottakról gyerekkel

Halottakról gyerekkel

A halottak napja alkalom arra, hogy arról beszélgessünk a gyerekekkel, mi az elmúlás, hogyan viszonyuljunk az öregekhez, betegekhez vagy a fiatalon meghalókhoz. Nehéz, hiszen sokszor még magunk sem tudjuk, miként beszéljünk erről magunkkal. A Szülő 2.0 cikke.

Amikor gyerek voltam, nem vittek el a Dédim temetésére a szüleim, nehogy rosszul érezzem magam. Kisiskolás voltam és volt hozzá egy markáns viszonyom, tudtam, hogy többet nem lesz velünk. Ahogy előtte is pontosan tudtam, hogy mennyire öreg. Mégis nem volt nekem való egy temetés. Később, a Nagypapám halálakor már tizennégy évesen, volt alkalmam jelen lenni a gyász pillanataiban, mégsem beszélt erről senki, leginkább a mély döbbenetre emlékszem, amikor váratlanul meghalt. Egy űr volt bennem, és a hittanos tanulmányaim magyarázata, ami persze nagyon megnyugtató volt.

Most, amikor a kisfiam Dédije készül elfele, és engem mélyen, érzelemmel telítve érint meg ez a készülődés, sokat gondolkodom arról, hogy adhatom át, hogyan élhetem meg azt, hogy az érkezés és a távozás egy, a természettel járó ajándék és a nagy egész körforgásának a részeként, egy megnyugtató hullámzás legyen.

Olyan érdekes megtapasztalni a család reakcióját, amikor közelebb lép a vég. Nem tudjuk még mikor, milyen gyorsan ér ide, de láthatóan meggyengültek a földi életet tartó szálak, és egy másik kötelék kezd erősödni. Olyan ez, mintha valaki elköltözik, és felszámol lassan maga körül mindent, lassan, szisztematikusan csomagol, egyre kevesebb részt tölt be ebben a világban. Ahogy veszti el a magabiztosságát, az élethez igazított rutinját, ahogy a felnőtt, határozott emberből átalakul valami könnyedebbé, valami megfoghatatlanná. A szerettei valami ösztönös „ügyezésbe” fognak körülötte. A felmerülő problémákra válaszokat, megoldásokat keresnek. Átalakítjuk a körülményeket, Dédi felkerül a megoldandó ügyeink napi listájára. Intézni az orvost, az ápolót, a gyógyszert, a telefont, intézni, hogy szeretjük, ne felejtsük el meglátogatni. Van-e ebédje, ruhája, megfelelő körülménye.

Rossz érzésem van, mert a sok ügyintézés között mintha elfelejtenénk vele lenni. Meghallgatni. Nem kell meggyőzni arról, hogy még lehet másképp. El kell kísérni az úton egészen addig, amíg lehet, és nem szabad csüngeni rajta, hátráltatni. Valahogy ezt próbálom a fiamnak is megmutatni. Apró kis örömöket szerezni. Közös fotót készíteni. Ülni a napon, és bevésni az összes közös emléket. Felidézni a régieket, és újakat létrehozni, még amíg lehet.

A halottak napja arról szól, hogy gyertyát gyújtunk a közösen töltött napok emlékére. Meghittséget és vidámságot hozva a házba. Abban a gyertyalángban rákacsintani a másikra, egymásra, magunkra. Hogy végül is nincsenek rá ész érvek, de egymás társasága a legnehezebb napokat is megkönnyítik. Sokszor a problémák megoldása nem az intézkedéseinkben, hanem a közös időtöltésben rejlik. Mert van, amit nem tudunk megváltoztatni, de élhetőbbé tehetjük.

Ezekben a napokban, érzelmi hullámok között, sokszor érthetetlen a viselkedésem egy gyerek számára. Nem sajnálom az időt, hogy beszéljek vele erről. És könyvekből is adok némi támogatást a kisfiamnak.

Håkon Øvreås: Barni, a szuperhős című könyve, a gyász és a barátság témáját nem didaktikusan feldolgozó, a fantasztikumot és a realitást kellőképpen elegyítő gyermek-, és ifjúsági művek egyik legkiemelkedőbb kortárs darabját ajánlom nektek is, valamint David Walliams: A nagy szökés című könyvét, egy sok mindent elfelejtő és múltban élő nagypapáról és unokájáról, aki egyedüli partnere a valóságának.

Legyen szép, meghitt ünnepetek halottak napján is!

A cikk forrása a Szülő 2.0 oldala, kattints IDE.