Pál Feri: A gyerekeinknek szüksége van a gyerekkorukra

Pál Feri: A gyerekeinknek szüksége van a gyerekkorukra

„Az a probléma, hogy napjainkban a gyerekeink túl sokat kapnak a felnőtt világból, amit nem tudnak megfelelően feldolgozni és ez megbetegíti őket. Pedig nekik ahhoz van a legtöbb joguk, hogy gyerekek legyenek.” – hangzott el Pál Feritől november 20-án a Gyermekeinkben a jövő c. konferencián, amelyet a Gyermekek Szövetsége szervezett a Gyermeki Jogok Világnapja alkalmából. Pál Ferenc, katolikus pap, mentálhigiénés szakember is a meghívott előadók illusztris sorát erősítette, aki a tőle már jól megszokott stílusban és lendülettel, amolyan „pálferisen” tartott előadást Igazságosság és jogosultság a családban címmel.

Rögtön egy történettel kezdett arról, hogy egy kambodzsai menekülttáborban a gyerekek a PTSD (poszttraumatikus stressz szindróma) tüneteit mutatják. Egy segítő éveken keresztül pedagógiai munkát folytatott ezekkel a gyerekekkel, majd pedig a családjával Londonba, Angliába költözött, ahol középosztálybeli angol gyerekekkel kezdett foglalkozni. Megdöbbenve vette észre, hogy a középosztálybeli angol gyerekek nagyon hasonló tüneteket mutatnak, mint a kambodzsai menekülttáborban élt gyerekek, akik súlyos, traumatikus helyzeteket éltek át. Vajon mi történt ezeknek a gyerekeknek a családjában? Az 1. hipotézis az volt, hogy szexuális bántalmazás, verbális bántalmazás, súlyos elhanyagolás érhette őket. Később azonban kiderült, hogy nem erről van szó, hanem a folyamatosan nagy stresszről. A tartós stressz ugyanazokat a következményeket hozza majd, mint az egyszeri vagy kétszeri nagyon súlyos stresszhelyzetek. Ezért ezek a gyerekek agresszióra hajlamosak, ingerültek, feszültek lesznek, az érzelmi önszabályozásuk gyenge, nem képesek magukat megnyugtatni.

„Egy olyan kultúrában vagyunk, egy olyan kultúrát tartunk fent, amelyben a gyerekeink elé túl sok tárgy, túl sok információ, túl sok választási lehetőség és túl gyorsan kerül. Ezek folyamatos stresszhelyzetet jelentenek, amelynek hosszú távon a következménye, az az, amivel szembesülünk nap, mint nap, hogy a tulajdonképpen: a gyerekeink nincsenek jól.” – összegezte Pál Feri.

Mit lehetne tenni? Kevesebb tárgy. Kevesebb döntési lehetőség. Kevesebb információ. Lassabb élet. Ennek a programja már rendelkezésre áll, ez kidolgozott. Egyetlen mondattal összefoglalva a lényeget: A gyerekeinknek szüksége van a gyerekkorukra.

Ami pedig megbetegíti őket, az az, hogy túl sokat kapnak a felnőtt világból. A túl sok felnőtt világ megbetegíti a gyerekeinket, pedig nekik ahhoz van a legtöbb joguk, hogy gyerekek legyenek.

 

Az okoseszközök használata

A bántalmazások egyik formája az online bántalmazás. Amikor a gyerekeink 1-2-3-4-5 éves korban túl sok okoseszközzel találkoznak, és azokat elkezdik használni, az maradandó sérüléseket okoz nekik. Pedig ezeket azért tesszük mi felnőttek, mert a szülői szükségleteinket igyekszünk kielégíteni, pl. szeretnénk a párunkkal, barátainkkal felnőtt társaságban együtt lenni, és ha a gyerekeinknek odaadjuk az okoseszközt, akkor ők 2-3 órán keresztül is nagyon jól elvannak. Sajnos tévesen úgy értelmezzük ezt a helyzetet, hogy egy nagyon jó pedagógiai módszerre találtunk. A következmény közben pedig az, hogy a gyerekeink függővé válnak. A kialakulatlan idegrendszerben és agyműködésben maradandó és visszafordíthatatlan sérüléseket okozunk. Ebben a helyzetben a relatív elhanyagolás is óriási szerepet játszik, miközben mindezt egyáltalán nem akarjuk felismerni és már csak a sokadlagos prevencióval kezdünk el foglalkozni, vagyis azzal, miként tudjuk a károkat enyhíteni. Miközben az elsődleges prevenció az lenne, hogyan ne sérüljenek meg a gyerekeink.

„Nemrég egy 2 éves gyereket kereszteltem, és amikor leöntöttem őt a szentelt vízzel, elkezdett sírni. A sírásra pedig az édesapa úgy reagált, hogy azonnal elővette zsebéből az okostelefont, aminek a képernyőzárát a gyerek azonnal kioldotta és már el is kezdett vele játszani. Ez azért megdöbbentő, mert a gyermekeinknek elsősorban emberekre van szüksége, apura és anyura, illetve az ő összes tapasztalatukra, nem tárgyakra. Az okoseszközök pedig függővé teszik a gyerekeinket. Sokszor az a benyomásunk szülőként, hogy amikor a gyerekek folyton ezeket kérik, az azért van, mert ez egy szükséglet, de sajnos nem az, ez már függőség. Ha egy gyerek 1 hetet nem bír ki okostelefon nélkül, akkor függőségről beszélünk, ami azt jelenti, hogy egy ellenállhatatlan vágyat érez, amire nem tud nemet mondani. Amikor pedig ezt nem kaphatja meg, akkor elkezd ideges lenni, feszült és úgy érzi, nem tudja a saját önszabályozását tartani.” – fejtette ki ezzel kapcsolatos gondolatait a mentálhigiénés szakember.

Az okoseszközök okos használata azt a naivitásból való gyógyulást is hozhatná, hogy amikor lelkesek vagyunk, hogy egy okos eszközt személyre szabhatunk, akkor az is tudatosul bennünk, hogy közben az okoseszközök bennünket személytelenre szabnak. Egyszerűen lenevelődünk arról, hogy a szükségleteinkkel kapcsolatban emberek jussanak eszünkbe, mert már csak tárgyak, okoseszközök fognak.

Böszörményi-Nagy Ivánt szeretném idézni, aki azt mondta, hogy: „A gyerekeinket, amikor gyereknek látjuk, ne adjunk nekik elérhetetlen célokat.” Pl. egy gyereknek ne mondjuk azt, amikor elmegyünk kirándulni, hogy ne piszkold be a ruhád, mert ez nyilvánvalóan teljesíthetetlen.

Záró gondolatként pedig kifejtette, hogy a gyerekeinket ne tegyük a bizalmunk kizárólagos tárgyaivá. Ne szülősítsük a gyerekeinket. Néha hajlamosak vagyunk a saját gyerekünket a saját szükségleteink alapján használni, miközben ez nem is tudatosul bennünk. Előfordul, hogy nekem édesanyaként annyira jólesik a gyereknek csak úgy mondani, mondani és mondani a nyomorúságomat, amivel azt érem el, hogy számára ez olyan, mintha az édesanyjának az édesanyja lenne. Egyszer egy pszichológus, aki ezt a témát kutatta fel is tette egy gyereknek a kérdést, hogy: „Figyelj csak, nem terhes Neked az, hogy a saját nagyanyád vagy?” Ezt nem szabad megtennünk, mert ez azt jelenti, hogy a gyerektől elvitatjuk a gyerekkor jogát.

Írta: Vargacz Alexandra