Akarom helyett szeretném – inti a kicsit a felnőtt. Miért üthet ez vissza?

Akarom helyett szeretném – inti a kicsit a felnőtt. Miért üthet ez vissza?

A 3 éves kislány “akarommal” fejezi ki kívánságát, a nagymama az illem nevében szeretné átszokatni a “szeretném” kifejezésre. Az állandó kijavítás dühkitörésekhez vezet a gyermeknél. Mi a megoldás és a helyes út? Vekerdy Tamás pszichológus válaszol.

“Kislányom, Verocska, hároméves múlt, és nagyon szeret a nagymamáéknál (az én anyámnál) lenni. Jó is ott neki, de mostanában már többször is a sírásig, sőt a toporzékolásig ment egy kis vita, elsősorban apámmal, de néha anyámmal is. Ez mindig úgy indul, hogy a gyerek, ha valamiről megkérdezik, rábólint, és azt mondja igenlőleg: “Akarom!” Ilyenkor a szüleim mindig rászólnak: “Nem akarom, szeretném!” Ez Verát újabban rettenetesen feldühíti, toppant, és újra mondja: “Akarom!” Szüleim is makacsok, és ők is kötik az ebet a karóhoz: “Nem akarom, hanem szeretném!” És akkor, ez így megy a sírásig, a toporzékolásig.

Dühöngtem

Ez engem, ha ott vagyok, rettenetesen megvisel, és hirtelen előtörnek az én gyerekkori emlékeim, ezzel az egész mit illik és mit nem problémakörrel… Én egy viharos kamaszkori lázadással törtem ki ebből, de előtte, erre jól emlékszem, vagy dühöngtem, vagy az öngyilkossági gondolatokig sodró elkeseredést éreztem.

Annyira érzékeny vagyok erre, hogy amikor az utcán vagy a játszótéren hallom, hogy “nem akarom, szeretném”, már akkor is összerándulok, és az egészet valahogy értelmetlen hazugságnak érzem. Vajon mi erről a pszichológus véleménye?”

Vekerdy Tamás: ami fontos, az nem a szavakon múlik

Verocska hároméves múlt, és mint tudjuk, éppen ez az az életkor, amikor a gyerek magát “az akarásban” gyakorolja. Dackorszak. Akar az akarásért. Jellemző a helyzet, amit leír, hogy a gyerek tulajdonképpen egyetért a felnőttel, abban, amiről megkérdezték, és pontosan fejezi ki, amit érez, amit belső állapotaiból, indulataiból érzékel: akarom!

Ne hazudtoljuk meg ezt a pontosan megfogalmazott belső érzékletet! A felnőtt világ – igen, igaza van a kérdezőnek, általában képmutatóan – “neveletlennek”, “követelődzőnek” tartja a belső állapotnak ezt a pontos kifejezését.

Búcsúban vagyok, vásárban, és az egyik, rongybabákat áruló stand előtt hallgatom apa és lánya beszélgetését:
– Melyik baba tetszik jobban? A kék vagy a piros?
– Én a kéket akarom!
És jön a megszokott intés, helyreigazítás:
– Nem akarom, hanem szeretném!

Nemsokára majd hallgathatjuk a panaszokat: nem akar tanulni, nem akar figyelni; nem akarja megcsinálni; nem akarja elpakolni, nem akarja az új ruhát felvenni…

Vagy éppenséggel: nincs akaratereje! Sőt, sajnos azt is hallhatjuk (szülőktől és pedagógusoktól egyaránt):
– Meg kell törni az akaratát!
Szerencsére ez manapság ritkábban sikerül, mint szeretnénk.

A “megtört akarat” a depresszív állapotok felé vezet, és ahogy levélírónk is írja, az öngyilkossági gondolatokkal “játszó” képzetáramlásig – mire a gyerek a kamaszkorhoz közelít.

Ne higgyük azt, hogy a gyerek attól lesz jólnevelt, hogy megtanulja, hogy nem “akarhat”, csak sóvároghat valamire, és majd a felnőtt eldönti, hogy igen vagy nem.

Az úgynevezett “jólneveltség” – akár mit is értsünk ezen – a kölcsönös és folyamatos kommunikációban alakulhat ki, amelyben a gyerek finom érzékelésre tesz szert az emberi viszonylatokban, és bármilyen hihetetlen “magától” is tudni fogja, hogy mikor, kivel, mit lehet és mit nem.

A cikk teljes változata a Babaszoba oldalán olvasható. A forrásuk Vekerdy Tamás: Kisgyerekek-óvodások c. könyve.