Szülőpara – Miért szenved a gyerek a szülői elvárásoktól?
Amikor azt mondják, problémás gyerek, akkor két dolgot szoktam leszögezni.
Az egyik, nem a gyerek problémás, hanem aktuálisan valami nem vagy rosszul működik nála, aminek oka van, tehát szálazzuk szét a kifejezést, van a gyerek és van a probléma, ami megoldásra vár.
A másik, hogy a gyerek egyfajta tükör, visszatükröz tudatosan és tudat alatt is szinte mindent, ami a környezetében zajlik, azaz, ha a szülő feszeng, ideges, teljesítménykényszeres vagy épp túl hanyag, akkor azt!
Tehát egy „problémás gyerekkel” való foglalkozáskor tulajdonképpen egy teljes kép jön a családról, a barátokról, a tanárokról, amit sokszor a gyerek csak zsigeri szinten érzékel és még talán meg sem tudja fogalmazni, de lehet, hogy pont azért annyira ideges tanévkezdéskor, mert már napok óta azon aggódik a szülő, hogy nehogy valami kimaradjon a tanítónéni listájáról, és az a világ végével lesz egyenlő, ha azt a tanév második vagy harmadik napján kell megvenni.
A kimaradt tollat, füzetet, bármit be lehet szerezni, de az érzés, a feszkó sokkal lassabban múlik el a gyerekből és megtanul parázni, előre olyan dolgokon aggódni, amire lehet, hogy hatásunk sincs és ezt viszi tovább magával hosszú évekig.
Pont ilyen szemlélet az, amikor determináljuk a gyerek képességeit – mintha nem lenne képes fejlődni -, pl.: nagyon rossz matekból, vagy mindig elkésik…, pláne a testi adottságait, pl.: túl duci ahhoz, hogy felmásszon a kötélre, inkább hagyjuk”, hány ilyen toxikus mondatot tudunk felsorolni akár a saját gyerekkorunkból, ami még 20-30 év után is pontosan felidézhető.
Egyfelől ez egyfajta rögzült gondolkodásmód és címkézés, amit, ha elégszer elmondunk, egy életre traumatizáljuk a gyereket, mert a gyerek agya ezt elraktározza, elhiszi és így is fog működni, meg sem adjuk a növekedés, fejlődés esélyét… fix mindset és growth mindset… ezt nagyon sok tréningen tanítjuk.
De tovább megyek, elég, ha ezt gondoljuk, ha nem adjuk meg az esélyt a gyereknek arra, hogy a saját érdeklődése, kíváncsisága felé menjen és megpróbáljon bizonyítani. Mert magunkból indulunk ki, szülőként, hogy én sem voltam tehetséges ebben, meg abban, Ő miért lenne? Hát kérdezem én, miért ne lenne?
A másik szülői para: “a nem lesz semmi ebből a gyerekből”… de, csak jelentem, Ő még gyerek és kamasz és egyáltalán nem akar semmilyen Nobel-díjat és még csak az amerikai elnök sem szeretne lenni, esetleg egy influencer, vagy menő sportoló. És ez így van jól.
A felső tagozatban, akik hatodikosok, vagy épp nyolcadikosok idén már most kapják az ívet a szülőktől: „Na, most aztán ez kemény év lesz, meg kell nyomni a tanulást, hisz februárban felvételi és akkor eldől..!”
Kedves Szülők! Hallják saját magukat???? Hat hónap múlva lesz február, ne nyomasszuk már a gyereket azzal, hogy aznap amikor a felvételi van szuperhősnek kell lennie… tudja Ő ezt maga is, inkább biztassuk. Mert ha ezt a szülői feszkót viszi tovább, akkor mindegy is, hogy mennyi különórára íratjuk be és nyomjuk a fejébe a tudást, a stressz miatt, szinte tuti a lefagyás.
Szóval kérem a szülőket, hogy nyugodjanak meg.
Idén is, meglepő módon szeptember elején kezdődik a tanév, a gyerekek nagyon rugalmasak, kiválóan alkalmazkodnak, ha nem vagyunk idegbetegek. Igen, direkt írtam többes számban, mert nekem is nagyon nehéz volt ezt a fajta határszabást, stresszkezelést megtanulnom, de szerencsére a sport mentáltréneri, life coach képzés alapja az önismereti munka, szóval a javán talán túl vagyok, sőt. Látom, hogy mennyi módszert lehet megtanítani a gyerekeknek is stresszkezelésből és határszabásból.
Nem arról beszélek, hogy ne vegyük komolyan az iskolát, hanem arról, hogy mentálisan kell Őket felkészíteni, meghallgatni az Ő érzéseiket, kérdéseiket, és nem nekünk szülőknek nyafogni, amit majd Ők hallgatnak végig, vagy csak éreznek és nem is tudják megfogalmazni, hogy miért is nem érzik jól magukat a bőrükben.
Tessék önállóságra nevelni a gyerekeket, kereteteket és szabályokat adni és segíteni megtervezni a célhoz vezető utat, de nem helyettük járni rajta, mert a sok filterezés elveszi a kompetenciájukat, sikerélményüket.
Ha úgy érezzük, hogy szülőként nem tudjuk letenni a félelemeinket, mert annyira szeretnénk, hogy jól sikerüljön a gyereknek a beilleszkedés, a vizsga, a verseny, akkor sok esetben a szülő kérjen szakmai segítséget, mert ezt is szét lehet szálazni a coaching folyamatokban, segítő szakemberekkel.
A jó hír az , hogyha a szülő jól van, ha Ő tudja, hogy miként tudja lenyugtatni magát, akkor sokkal hitelesebb és szerethetőbb lesz a gyereke számára is és a gyerek is sokkal jobban lesz.
A gyerek-szülő, sőt a tanár is egymásra hatással van, jó esetben motiválják, rossz esetben triggerelik egymást, amit kezelni kell, erre van sok elsajátítható módszer, amit jómagam már 12 éves kortól tanítok a kamaszoknak is.
Természetesen a fentiek általános tapasztalatot írnak le, nem traumás és mentális vagy fizikai sérültség esetén értendőek.
Kérem, hogy szívleljék meg a tanácsaimat és néha számoljanak el 100-tól hármasával visszafelé, földeljenek egy kicsit, nyerjék vissza a nyugalmukat és adjanak esélyt a gyermeküknek, hogy a saját életét élje, megélje a kudarcokkal és a sikerekkel együtt és Önök csak tartsák meg ebben, hogy mindig tudják, hogy a családban biztonság, elfogadás várja Őket. Erre vágyunk mindannyian, Ők is.
Szóval no para és tessék a suli ajtótól mosolyogva eljönni és úgyis érkezni, lélekben is mosolygósan és figyelni egymásra a tanév elején különösen.