A nevelés mint vállalkozás

A nevelés mint vállalkozás

Mindenkinek tisztában kell lennie azzal, hogy a gyereknevelés átmeneti megbízatás, 20-22 évre szól, a kicsi felnőtté válásáig. Ahogy a gyerek nő, és egyre inkább képes felelősséget vállalni, fokozatosan át kell engedni neki az önmaga feletti rendelkezés jogát.

Ennek elérése érdekében a gyereknevelés kulcsmondata: Következetesen korlátozzuk a gyereket a mindenhatóság érzetében, de támogassuk az önállóságra való törekvésében. Feladatunk a szabad mozgástér és a korlátok közötti helyes egyensúly megtartása.

A nevelés során sokszor és sokféleképpen be kell avatkoznunk a gyerek életébe. Időnként segítségre van szüksége, máskor szigorú fellépésre, sokszor pedig arra, hogy hagyjuk, hadd oldja meg önállóan a problémáját.

Ha a nevelő félti, és ezért túl kevés szabad teret enged neki a tapasztalatszerzésre, a gyerek örökre gyerek marad, nem tanul meg felnőttként viselkedni, felelősséget vállalni; amikor nehézséggel, kellemetlen szituációval találkozik, összeomlik vagy megvadul. A problémamegoldó képessége nem a realitás talaján mozog.

Ha ellenben túl nagy a szabadság, ha nincsenek korlátok, betartandó szabályok, a gyerek könnyen kárt tehet magában vagy másokban. Nem tudja elfogadni mások véleményét, elképzeléseit. Nem tanul meg alkalmazkodni, zsarnokoskodásra hajlamos egoista lesz. Problémamegoldó képessége ebben az esetben sem a valóságos helyzet ismeretében működik majd.

A valósággal szembenézni, a tényeket elfogadni csak az tudja, aki ismeri őket. Ha a széltől is óvják, ha burokban nevelik, vagy irreális szabadsággal, hatalommal ruházzák fel, a gyerek sohasem fogja megtalálni a saját helyét az életben, lehet bármilyen okos, képzett.

Nevelésünk ideje alatt nem az a lényeg, hogy állandóan korlátozzunk, uralva ezzel a gyereket, hanem az, hogy megmutassuk neki az élet korlátait, határvonalait, és következetesen, sziszifuszi munkával megtanítsuk, bemutassuk azok kezelését, helyes értelmezését, és hozzászoktassuk őket létezésük elfogadására. Persze, ennek van egy komoly feltétele: nekünk magunknak is tisztában kell lennünk az élet dolgaival, megfelelő tapasztalatokkal, életbölcsességgel kell rendelkeznünk. Ha nekünk sem tanították meg, ha nevelőink bennünket sem szerettek okosan, és az élet sem vezetett rá minderre, akkor bizony bajban vagyunk, mert nincs mit átadni.

A nevelők szerepe gondoskodni a gyerek biztonságos és egészséges fejlődéséről. Ehhez szükséges az alábbi problémáktól, veszélyforrásoktól megvédeni, óvni őket:

• a külvilágból eredő veszélyektől, balesetektől,
• helytelen vagy káros tettektől, cselekedetektől, magatartástól vagy hozzáállástól, eltorzult értékrendtől (pl.: másokkal szemben elkövetett bántás, agresszió; feszültségoldó szerek, eszközök használatától),
• a gyerek személyiségében rejlő esetleges veszélyektől (csavargás, hazudozás, bűnözés),
• olyan mértékű szabadságtól, amellyel még nem képesek élni,
• a gyerek hajlamától, hogy a szüleitől függjön, s (kényelmi szempontból) ne akarjon felnőni.

 

Nevelési csapdák

A határok megtanítása mindig nehéz feladat, eleve küzdelemmel jár következetes betartatásuk, a gyerek személyiségébe való beépítésük, illetve annak elérése, hogy idővel a gyerek saját korlátokat (önkontroll, önmérséklet) tudjon kialakítani.

Társfüggőség

Az természetes, hogy a gyereknek szüksége van a szülei támaszára, gondoskodására, de nem helyes, ha a szülőnek van érzelmi támaszként szüksége a gyerekére. A felnőtt társ, a szeretet hiányát nem pótolhatja, nem helyettesítheti a gyerek. Ha magányosak vagyunk, esetleg egyedül neveljük gyermekünket, könnyen kialakulhat bennünk a gyerekre fókuszált „társfüggőség”, az önző szeretet. Különösen fennáll ennek veszélye az ellentétes neműek között, anya és fia, vagy apa és lánya között. A gyerek ugyan boldogan vállalja ezt a felnőttszerepet – Freud szerint a gyerek első szerelme a saját szülője, s egyébként akár másokat kitúrva is szeretné birtokolni minden figyelmét –, de a szülőszoba-sorrend felborulásának arányában elveszítjük a tekintélyünket, gyerekünk gyengének fog látni bennünket, s automatikusan átveszi az irányítást, gyámsága alá kerülünk.

Ha félünk a gyereknek nemet mondani, ha minden kívánságát teljesítjük, és nem állítunk fel korlátokat, mert attól tartunk, hogy elveszítjük a szeretetét, amire pedig olyan nagy szükségünk van, akkor a gyerek pillanatok alatt rájön, hogy a szeretete megvonásával zsarolni tud minket. Ebben az esetben már nem beszélhetünk gyereknevelésről, szülői ráhatásról. A szerepcserével viszont olyan terhet, felelősséget hárítunk a gyerekre, amelynek hatására személyisége rossz irányba fejlődhet.

Saját érzéseink kivetítése

Másik alapprobléma a gyerekkel való túlzott azonosulás. Természetesen együtt kell éreznünk a gyerekkel, ha fáj valamije, ha fél, ha bántották; ilyenkor vigasztalnunk, gyámolítanunk kell őt. Szeretettel fel kell őket tölteni energiával. De más a helyzet akkor, ha saját érzéseinket, lelki problémáinkat, múltbéli sérelmeinket összetévesztjük a gyerekével. Ilyenkor nagyobbnak érezzük a bajt, és eltúlozzuk a pátyolgatást.

Ugyanez a helyzet akkor is, amikor mi nem kaptunk meg valamit, amire nagyon vágytunk valamikor, s a gyereknek tálcán visszük, ha kéri, ha nem. Ilyenkor nem tanítjuk meg a gyereket a türelemre, vágyai kielégülésének késleltetésére. Pedig az életben sem jutunk hozzá mindenhez azonnal. Ráadásul amiért nem küzdünk mag, annak nincs is értéke.

A határtalan szeretet

A „majomszeretet” kérdése is problémákat vet fel. Ha el vagyunk ájulva a gyerektől, mindig mindenben egyetértünk vele, vagy legalábbis úgy teszünk, akkor baj van. A szeretet nem lehet egyenlő az egyéniségünk feladásával, az őszintétlenséggel.
Sokan attól félnek, hogy ha határozottan kiállnak saját elképzeléseik mellett, akkor a másik nem fogja szeretni őket. Pedig épp ellenkezőleg, a színes egyéniség mindig érdekesebb, vonzóbb, mint a szürke. Ráadásul a gyerek, mint azt már többször is leírtam, pont az erős, energikus, őszinte, hiteles felnőtt mellett érzi magát biztonságban.

Kimerültség

Ha kimerültek vagyunk, nincs elég erőnk a gyerekneveléshez. Pillanatnyi gyengeségünkben a határok, a szabályok betartása terén komoly engedményeket teszünk, amelyet később megbánunk és visszavonunk. Csakhogy amit egyszer megengedtünk, azt háromszoros energiával tudjuk visszavonni. Ráadásul a gyerek szemében rigolyássá, egyben manipulálhatókká válunk. Csak kellőképpen ki kell fárasztani a mamát, mindjárt engedékenyebb lesz! A gyerek megszokja, hogy ha elég kitartó, s elég messzire megy, érvényesíteni tudja az akaratát.

Ha sokszor érezzük magunkat kimerültnek, akkor annak nem a gyerek az oka, hanem a saját szükségletünk valamiért nincs kielégítve (szeretethiány, megfelelési kényszer, munkahelyi elismerés hiánya, pihenés elmaradása stb.). Ilyenkor ne a gyerek együttérzésére számítsunk, a mártír anyánál, apánál nincs rosszabb. Helyette szánjunk időt magunkra, ápoljuk a kapcsolatainkat (férj, feleség, barátok), keressünk olyan elfoglaltságokat (hobby, sport, tánc), amelyekkel fel tudunk töltődni. A gyereknek azt is meg kell tanulnia, hogy nem körülötte forog a világ! Ne feledjük, nevelésük életünknek csak egy szakaszában lesz feladatunk. A 60-70 évünkből csak 20-22 évről van szó.

Sok magyarázkodás, kevés ellenőrzés

A hosszas lelkizéssel, magyarázással, győzködéssel önmagában nem érünk el célt, ha azt nem követi a megbeszéltek betartásának nyomon követése, ellenőrzése. Megfigyeltem, hogy azoknak az óvónőknek, akik túl sokat beszélnek, a kiscsoportosokkal nincs gondja, mert ott még mindent sokszor el kell mondai, a nagyobbakkal viszont fegyelmezési problémáik adódnak.

Ha nem lényegre törő a közlésünk, akkor a gyerek számára az nem is fontos, s figyelme elkalandozik. De miért is tudná követni okfejtésünk fonalát, ha egyszer az óvónő maga is belebonyolódik! Ez azért sem jó, mert a nevelőben kialakul az a téves érzés, hogy a gyerek már tudja, érti, hiszen annyiszor elmondta már. Különösen nincs értelme ennek a módszernek, ha utána nem követi a számonkérés. Az értelmesebb gyerek hamar rájön, hogy csak végig kell hallgatni a „szöveget”, utána úgysem történik semmi, minden marad úgy, ahogy előtte volt…
Jobb megoldás, ha egy probléma megbeszélésekor energiánkat arra összpontosítjuk, hogy mondandónk célirányos, határozott, rövid, érthető legyen, és arra is térjünk ki, milyen előnyökkel jár számára, ha teljesíti az elvárásainkat. Azt pedig ellenőrizzük, betartja-e a megállapodást.
A felnőtt dolga az, hogy ésszerű határokat szabjon a gyerek védelme és fejlődése érdekében, a gyerek dolga pedig, hogy megismerje önmagát, s a környezetében is megkeresse saját helyét, feszegesse határait. Ha érzi, hogy komolyan gondoltuk a megállapodást, mert később sem siklunk el afelett, ha nem tartja magát hozzá, akkor egy idő után ő is komolyan veszi, tiszteletben tartja, és egyre kisebb ellenállással fogadja el a további szabályokat is. És itt természetesen nem a gyerek önállósági törekvéseinek elfojtásáról, egyéniségének eltiprásáról van szó.

Erőszakos nevelési akciók

Az sem jó, ha mindent eltűrünk, majd hirtelen robbanunk. Ilyenkor a nevelő magára erőltetett türelemmel (én jó anya vagyok, én jó óvónő akarok lenni) hosszan elviseli a gyerek csibészségét, ellenszegülését, szemtelenségét. Az ilyen szülő állandóan indokokat keres a gyerek nem megfelelő viselkedésének mentegetésére. Azt mondja, hogy azért ilyen a gyerek, mert az apja elhagyott bennünket, vagy hogy ő is pont ilyen volt kiskorában. Van akinek még tetszik is (egy darabig), hogy a gyerek milyen ügyesen ki tudja cselezni a (másik) felnőttet.
A nevelési feladat elodázásának az is lehet oka, hogy sokan azt hiszik, a problémák maguktól is megoldódnak majd („Nem kell mindent észrevenni!”). Ez néha bejön, de általában a dolgok nem javulnak meg csak úgy maguktól. Az elromlott mosógép sem javul meg, csak mert egy ideig nem használjuk, bár mivel nem várjuk el tőle, hogy mosson, nem is rossz.

A végtelen (ál)türelem mindig véges. Amikor betelik a pohár, egy-egy földrengésszerű robbanás következik: kiabálás, hirtelen harag, eltúlzott büntetés. A gyerek ilyenkor megijed, nem is érti, hogy mi van. Ha eddig lehetett, akkor most mi változott? A kicsi sokkot kap, a kamasz pedig legyint, mert már hozzáedződött az időnkénti kitörésekhez, s arra gondol: „Ja, anyám (apám) éppen idegbeteg, csak meg kell várni, hogy megnyugodjon.” Az utána következő „türelmi” időszakban pedig még kitartóbban követeli az addig kivívott előjogait. A látványos kirohanásnak ezért nagyon kevés a nevelő hatása. Különben is, lássuk be, a felnőtt hisztije semmivel sem szebb, mint a gyereké, ráadásul a tehetetlenség jele.

A legjobb, ha a problémát akkor és ott próbáljuk megoldani, ahol keletkezett, s minél előbb. Még egy tanács: lehetőség szerint inkább ésszel (akár humorral), mint erővel.

A gyerek mint egyenrangú fél

Egyre többször találkozunk azzal a demokratikusnak mondott nevelési elvvel, hogy a gyereket egyenrangú félként kell kezelni. Ez nem más, mint önmagunk becsapása. Megint erőszakkal kirángatjuk a gyereket a helyéről, a gyerekszobából és a gyerekkorból a felnőttek világába. Ez megoldás lehet a saját érzelmi problémáinkra (pl. magány), de nem az övére. Ha viszont mi „vonulunk be” a gyerekszobába, infantilissá válunk, nem tudjuk betölteni a feladatunkat, s tisztelet helyett lenézést kapunk.

Ez a nevelési elv már a matematika logikájának sem felel meg:

• 4 év tapasztalata sohasem lehet egyenlő 35 év élettapasztalatával,
• a kicsi sohasem egyenlő a naggyal (kivéve, ha a nagy érettsége kisebb a kicsiénél).

A probléma lényege az, hogy összekeverjük a szezont a fazonnal. Addig nincs semmi baj, amíg a gyerekkel való beszélgetésünk során meghallgatjuk az ő véleményét is, és azt is figyelembe véve meghozzuk a saját felnőtt-döntésünket. A gond ott kezdődik, amikor a döntést a gyerektől várjuk, s annak minden következményét, felelősségét ráhárítjuk. Ez a nevelési folyamat végén, amikor a kamasz a felnőttkor küszöbéhez ér, helyes nevelői magatartás. De ugyanezt a módszert alkalmazni 2-3 éves kisgyereknél óriási hiba! Ez is bizonyíték arra, hogy ész nélkül siettetjük a gyerek felnövekedését, ahelyett hogy abba fektetnénk energiáinkat, hogy a gyerek helyesen szocializálódjon. Hogy fog tudni alkalmazkodni a nagy közösség (társadalom) szabályaihoz az, aki a kis (család, baráti csoport) közösségében csak a domináns (vezér, főnök) szerepet tanulja meg? Hogy éli majd meg a tanár-tanuló viszonyt, vagy felnőttként a beosztott szerepét?

Klasszikus hiba még, hogy ha valamiben vétünk a gyerekkel szemben, vagy tévedünk, és ezt felismerjük, akkor sokan úgy érzik, akkor járnak el tisztességesen, ha bocsánatot kérnek a gyerektől. A bocsánatkérés viszont a gyerekben azt az illúziót kelti, hogy egyenrangúak vagyunk, sőt… A megbocsátó gyerek automatikusan az erősebb pozíciójába kerül. Míg a tévedés belátása erény, addig a bocsánatkérés megalázkodás, elismerése annak, hogy a „megbocsátó fél” okosabb, nemesebb, ügyesebb. A legszebb, amikor a szülő azért kér bocsánatot, mert jogosan, de esetleg a kelleténél indulatosabban szidta meg a gyereket, esetleg megütötte. A büntetés helyett átöleli a megszeppent, síró csemetét, és puszihalom közepette elnézést kér saját viselkedéséért. A gyerek hibájáról mindenki megfeledkezik, és a mi viselkedésünk kerül a középpontba. Hol is van ilyenkor az egyenrangúság, ki egyenlő kivel?
Tudatosítsuk magunkban, hogy a szülő tetteinek megítélése nem a gyerek dolga, nem az ő kompetenciája (véleménye lehet, de nem ítélkezhet).

Mi lett volna a fenti esetben a megfelelő magatartás részünkről? Elmondhattuk volna például: „Lehet, hogy kiabáltam veled, ami rossz (ez a hiba elismerése), de ezt a te viselkedésed okozta. Ezt a jövőben elkerülhetjük, ha akkor is megértesz, ha halkan mondom.” Ebben a mondatban nyoma sincs a megalázkodásnak, mégis elismertük, hogy a kiabálás, a felnőtt-hiszti sem szép dolog.

Különben a gyerekben se rögzítsük azt, hogy ha bocsánatot kér, akkor minden rendben van. A helytelen viselkedés, az adott hiba belátását, megértését várjuk el tőle, és ne a „bocsánat” szó elhangzását.

Ha rendszeresen megalázkodunk a gyerek előtt (a szeretetéért), akkor nem fog tudni ránk felnézni, hiába vagyunk magasabbak nála. Ha nem tud felnézni, tisztelni, elfogadni, akkor igazán szeretni sem lesz képes. Ez egy ördögi kör. Felnőttként is azt tudjuk szeretni, akit tisztelünk. Bármilyen furcsa, először a tiszteletet (nem a félelmen alapuló tekintélyt) kell kivívni, mert az automatikusan magával hozza a szeretetet. Fordítva nem működik.

Túlzott szigor

A határtalan szeretet ellentéte a túlzott szigorúság. Erről a nevelési stílusról kevés szó esik ebben a cikkben, mert napjainkban szerencsére nem ez a domináns nevelési elv. Olyannyira, hogy a fiatal szülők agyában már a „fegyelmezés” szó is összemosódik a „szigorúsággal”. Pedig az „okosan szeretés” alapja a határok kijelölése, azok betartása érdekében a következetesség és a fegyelmezés.

A túlzott szigorúság viszont nagyfokú merevséget, mondhatnám, rugalmatlanságot feltételez, amely a nevelő jelleméből fakad. A tekintélyelvű nevelés sem hozza meg a tiszteletet. Ha nem értetjük meg magyarázatunkkal, érvelésünkkel a gyerekkel, hogy miért viselkedett helytelenül, vagy miért féltjük egy adott szituációban, csak kijelentjük, hogy az úgy nem jó, mert én így látom, illetve mert én így döntöttem, s ha nem fogad szót, büntetések sorozata vár rá, akkor az a gyerek félelemből ugyan meghúzza magát, de sohasem épülnek be a határok a személyiségébe. Ha nincs jelen a félelmét kiváltó szülő, pedagógus, lázadásból pont az ellenkezőjét fogja tenni, meg fogja szegni a szabályokat. Az így kivívott rend csak látszatrend. Ez is melegágya lehet a személyiség eltorzulásának, a hazudozás, a mások kijátszása, a bűnözésre való hajlam kialakulásának.

Rosszabb eset, ha beégetjük a gyerek személyiségébe az akaratunkat. Ekkor a gyerek önállósodását, egyéniségének fejlődését tapossuk sárba. Ha ez a hatás évekig folyamatosan éri a gyereket, jó esélyünk van rá, hogy saját vélemény nélküli, kihasználható, bólogató báb, visszahúzódó, szorongó felnőtt váljon belőle, tele rejtett agresszióval.

Szeretném tudatosítani, hogy a túlságosan szigorú nevelés nem csak abban mutatkozik meg, hogy a gyerek sokszor kikap. Ez büntetésben, verésben nyilvánul meg. A lelki terror még ennél is nagyobb vétek a gyerek lelke ellen. A büntetés elmúlik, a verés fájdalma néhány perc múlva nem érződik, de a lelki manipulálás, terror folyamatosan fojtogatja a szeretetünktől, gondoskodásunktól függő, védtelen gyereket. Mi vált ki ilyen hatást? A ridegség, a szeretethiány, vagy a szeretet látványos, színpadias megvonása, az együttérzés képtelensége, a kioktató hangnem, a kirekesztés a csapatból, a közösség előtti megszégyenítés stb.

Fontos tehát, hogy a gyerek ne félelemből legyen jó, hanem mert érti, miért jó neki az adott szabály betartása hosszú távon. Ezt viszont nekünk kell türelemmel közvetíteni, a gyerek aktuális értelmi szintjének megfelelően. Ekkor épül be a személyiségébe a helyes értékítélet.

A következetlenség

A következetlen, a hangulatfüggő nevelési stílus is nagyon összezavarja a gyereket – nem tud mibe kapaszkodni, hiszen nincsenek fix pontok, fixen kijelölt határok körülötte. Mire alkalmazkodna, már máshoz kellene. Ilyenkor megint a felnőtt helyett kell gondolkoznia, s rendfélét felállítania, mert a biztonságérzete miatt ez létfontosságú számára. Az ő rendje persze gyereklogikán alapul, s bölcsesség híján jön létre. A szerepcsere ismét megtörténik. Az ő (ön)törvénye persze ütközni fog a felnőtt-társadalom törvényeivel.

A következetlenség másik megjelenési formája, amikor elvárunk valamit a gyerektől, óvodában a gyerekcsoporttól, iskolában az osztálytól, ezt meg is magyarázzuk; a szabály betartását azonban nem ellenőrizzük. Ezt a gyerek úgy értelmezi, hogy ha a saját kérésünket nem vesszük komolyan, akkor nekik miért kéne; különösen ha az korlátozná valamiben.

Legtöbbször ez a viselkedésünk nem tudatos, nem is vesszük észre, hogy a levegőbe beszéltünk, mert mással vagyunk elfoglalva, nem a gyerekre figyelünk. Komolyabb a probléma, ha tudjuk, hogy a gyerek nem tartja be a kérésünket, s egy vállrándítással, pillanatnyi kényelemből, gyengeségből elnézzük: „Ja, most nem, nem baj, majd legközelebb!” S legközelebb megint ugyanez lesz a reakciónk…

A gyerekek radarjai pedig jól érzékelik a gyengeségünket, a határozatlanságunkat. Kialakul a „mondjad csak, meghallgatlak, úgy teszek, mintha egyetértenék veled (mert akkor azt hiszed, hogy jó kislány, kisfiú vagyok), aztán úgy sem történik semmi, mert nem kell téged komolyan venni”. Ehhez pedig mi adtuk a modellt!

Fontos, hogy mindig győződjünk meg arról, hogy elértük-e a pozitív nevelői hatást, vagy csak úgy csináltunk, mintha…

Mentőakciók

Szintén rossz nevelői hozzáállás, a következmények tompítása vagy kivédése érdekében, ha mentőakciót indítunk, amikor a gyerek elmulasztja a kötelességét, mert elfelejtette, vagy eljátszotta az időt. Gyorsan megcsináljuk helyette, vagy igazolást írunk. Ezzel ugyan megvédjük a rövid távú kudarcoktól, de hozzászoktatjuk, hogy kívülről várja a segítséget saját problémáinak megoldásához. Idővel abba az illúzióba fogja magát ringatni, hogy ez nem is az ő dolga.

Ha a gyerek más, új közösségbe kerül, óhatatlan, hogy konfliktusba kerüljön valamelyik társával, nevelőjével. Ilyenkor is gyakori, hogy a gyerek helyett intézkedünk. Helyesebb, ha elbeszélgetünk róla, hogyan is került ebbe a helyzetbe (még az is lehet, hogy nem neki volt igaza), s milyen technikával tud belőle kijönni. Együttérzésünk biztosításával arra kapacitáljuk, hogy maga oldja meg a konfliktusát. Csak akkor avatkozzunk bele, ha meggyőződtünk arról, hogy valaki tartósan visszaél erőfölényével, amellyel szemben gyermekük tényleg védtelen.

(Hamarosan folytatjuk!)

írta: Tárnoki Ildikó
A teljes cikk a Raabe Kiadó Kisgyermekek, nagy problémák című kötetében jelent meg.