A nevelés célja

A nevelés célja

Amikor kitűzzük a nevelésünk célját úgy a következő 20 évre, tisztában kell azzal lennünk, hogy az odavezető út rögös. „Ki mint vet, úgy arat!”

Sokszor nem vagyunk tisztában nevelésünk lehetséges eredményeivel. Még abban sem lehetünk biztosak, milyen gyereket szeretnénk, milyen felnőttnek látnánk később szívesen – hiszen sokszor ellentmondás van e kettő között. Amit egy pici gyereknél aranyosnak tartottunk, nagyobb korában megbocsáthatatlan szemtelenségnek éljük meg. S nem értjük, hogy a gyerek miért nem követi a mi logikánkat, miért nem akar felnőni… Vagy miért akarja a családból való kiszakadás után elvesztett gyerekkorát felnőttként, az új családjában bepótolni, ami persze gyermeki önzéssel, felelőtlenséggel jár. Ráadásul ezzel a hozzáállással, indíttatással lát hozzá a saját gyermeke neveléséhez…

Az együttélés szabályai

Tudnunk kell, hogy a társadalmi alkalmazkodáshoz szükséges határok, az együttélés szabályai adottak, nem változnak. Vannak évezredes törvények. „Tiszteld apádat és anyádat! Ne lopj, ne ölj!…” Ezek és még millió más törvény megtanítását segítő módszerek és a betartásuk (jutalom), illetve be nem tartásuk következményei (büntetés) változnak koronként és életkoronként.

A jutalmazás és a büntetés szabályai:

• A kiszabott jutalom vagy büntetés mindig legyen arányban a cselekedet értékével, súlyával.
• Ha a gyerek önmagához képest valamiben fejlődött, előrelépett, új készséget sajátított el, vagy különleges teljesítmény nyújtott, valamit önállóan meg tudott oldani, segített másoknak, mindig jár dicséret. Jutalom csak a nagyobb események, erőfeszítések esetén adható (s nem jár). Pl.: a kétéves gyereket nagyon megdicsérjük, amikor szobatiszta lett, de ez az elismerés nem jár egy négyévesnek, ha jó helyen végzi el a dolgát.
• A tartalom nélküli, általános dicséret és az ok nélküli jutalmazás negatív irányban befolyásolja a jellemet. Nem jár jutalom a mindennapos rutinfeladatok elvégzéséért, az alapvető, jogos elvárások teljesítéséért.
• A helytelen viselkedésre lehetőleg azonnal reagáljunk, minél kisebb a gyerek, annál konkrétabbak legyenek a következmények. Mondjunk határozott nemet, ültessük le egy székre, ahol gondolkozhat stb.
• A következménnyel járó fegyelmezést olyan helyzetre tartogassuk, amelyben fennáll a rossz szokás, jellemhiba kialakulásának veszélye.
• Kerüljük az érzelmi zsarolást, a kapcsolatmegvonást. A harag, a szégyenérzet, a bűntudat nem motiválja a gyereket a változásra. Sokkal ösztönzőbb lesz, ha eltiltjuk valamelyik kedvenc időtöltésétől, programjától.
• Ha viselkedése bántó vagy sértő ránk, vagy valaki másra nézve, azonnal jelezzük vissza, hogy ez fáj. Ezt persze ne használjuk érzelmi zsarolásra!
• Csak olyan határt, szabályt vezessünk be, amelyben magunk is hiszünk, s megfelelőnek tartjuk! Pl.: csak az kap csokit, aki megette az ebédjét.
• Ha van rá lehetőség, kínáljunk fel többféle azonos súlyú büntetést, s hagyjuk, hogy ő válasszon.
• Mielőtt kitennénk gyermekünket annak, hogy megbüntetjük, mindig vizsgáljuk meg, hogy miért viselkedett rosszul. A kiváltó ok lehet fájdalom (test, lelki), fáradtság, félelem, vélt vagy valós sérelem, tehetetlenség stb. Ez nem felmentés, hanem oknyomozás. Az eredménytől függően próbáljunk meg igazságos döntést hozni.
• Adjunk lehetőséget a gyereknek, hogy megmagyarázza, mit miért tett. Persze ne engedjük „kidumálni” magát a felelősség alól! Ha ismerjük az érveit, követni tudjuk a gondolatmenetét, könnyebben tudjuk meggyőzni arról, hogy miért nem volt helyes a viselkedése!

Sokat segít az életkori sajátosságok, az adott gyerek testi-lelki fejlettségének ismerete, figyelembevétele abban, hogy mikor mit várjunk el a gyerektől, és milyen szankciókat alkalmazzunk vele szemben. Az időt pedig ne sürgessük, a folyamat felgyorsítása, mint azt több példán keresztül láthattuk, visszavág! Ne feledjük: az értelmi képesség fejlesztését meg kell előznie az érzelmi élet stabilitásának, fejlettségének. Sajnos az elvárható életkori sajátosságokat a szülőknek sehol sem tanítják, azt autodidakta módon sajátítják el. Ez is oka a nevelésben tapasztalható bizonytalankodásnak.

A következmények tudata

Az egyik legalapvetőbb lecke az életben a „ki mint vet, úgy arat” törvénye, mert ez tanít önfegyelemre. Ha nem vetek, nem lesz mit aratni. Ha (akarva- akaratlanul) rosszul nevelem az életet (a búzát, a gyereket), akkor gyenge lesz a termésem. Ha okosan vetem el a magot, és bölcsen ápolom, belekalkulálva a környezeti hatásokat (hideget, meleget stb.), akkor jó lesz a termés. Úgy 25 év múlva learathatom nevelésem gyümölcsét, gyerekem érett lesz a felnőttlét elfogadására, megtanulja, hogyan kell kézben tartani saját életét, hogy rajta, az ő döntésén múlik, mi történik majd vele, és nem a szülein, a nevelőin; s hogy a felelősséget nem háríthatja másokra.

A gyermek terheit eleinte a szülők hordozzák, ám végül át kell vennie, nekünk meg át kell adnunk ezeket a terheket, mert ha nem, akkor a fejlődés folyamata elakad, megreked annak az életkornak megfelelő szinten, ahol elmulasztottuk a leválasztást.

Tudatos személyiségformálás

A gyerekre jellemző viselkedési formák, reakciók egészen kicsi korban alakulnak ki. Ha komolyan belegondolunk, és elfogadjuk, hogy a gyerekünk jövője személyiségének fejlődésétől függ, kezdettől fogva kezünkbe kell vennünk a tudatos irányítást. Ez természetesen nem egyenlő a dirigálással, akaratunk mindenáron való érvényesítésével. A gyereknevelés elsődleges céljaként olyan jellemvonások kialakítására kell ösztönözni a gyereket, amelyek segítségével biztonságosan, eredményesen és boldogan élheti majd le az életét.

Minden nevelőnek tudatosan át kell gondolnia, hogy az adott életkorban melyek a legfontosabb, a sikeres jövőhöz nélkülözhetetlen tulajdonságok. Ezeket kell erősíteni, a velük ellentétes viselkedési formákat pedig gyengíteni. A pedagógusok – munkaköri kötelességük lévén – gyakran meg is teszik ezt. A szülők kevésbé. Ők belecsöppennek egy új élethelyzetbe, gyakran még egymással sem egyeztetik az alapvető elveket, teendőket. Ez részben abból adódik, hogy mivel az anyák eleinte nélkülözhetetlenek a baba életében, monopolizálják a gyereknevelést is. Pedig az apáknak is vannak nevelési elvei, a túlzott érzelmektől mentes jó pedagógiai megoldásai. A kezdeti kirekesztés miatt vagy rengeteg lesz a vita, vagy kialakul a nevelőtárs részéről az a hozzáállás, hogy „a nyugalom kedvéért rád hagyom, de innentől kezdve nem érdekel a dolog, nem veszek benne részt”. A kihátrálás következménye pedig a család lelki, majd fizikai elhagyása is lehet; a mama meg csak azt veszi észre, hogy egyedül küszködik a gyerekneveléssel, nincs segítsége. Arra már nem emlékszik, hogy eleinte nem is kért belőle…

Az ideális állapot pedig az, amikor a családban azonosak az elvárások, a határok megjelölése, az értékítélet, a nevelési elvek megvalósításához szükséges módszerek kiválasztása, alkalmazása. Ezt pedig csak finomhangolással, egyeztetéssel, megbeszélések sorozatával lehet megvalósítani. Ha ez jól működik, nem áll a gyerek a szülők közé, s ők sem teszik a gyereket a kapcsolat megromlása miatt felelőssé.

A kettős nevelés – amikor az egyik szigorú szülő, a másik engedékeny – nagyon megviseli a gyerek idegrendszerét. Állandóan készenléti állapotban kell lennie, hogy most kinél mit is lehet, s a megfelelési kényszer nyomása felmorzsolja energiáját. Az ilyen családi légkör nem nyújt biztonságot.

Az elvált szülők gyermekei, ha még a gyerekkel kapcsolatos témákban sincs kommunikáció, különösen nehéz helyzetben vannak. Itt is mások, ott is mások az elvárások, a határok, a türelmi idő. A gyereknek fogalma sincs, hogy melyik a helyes, melyik a helytelen. Így kénytelen megint maga dönteni a felnőttek helyett. Ráadásul a gyerek nagyobb korában, minthogy mindkét szülő fontos neki, azt fogja jobban elfogadni, akit állandóan szid a másik, vagy akit hasznosabbnak érez az ő értékrendje szerint. Fontos tehát, hogy rögzítsük világosan a határokat, a szabályokat a család, vagy a gyerekcsoport valamennyi tagja számára.
Vigyázzunk, hogy ne essünk túlzásba. A gyerekek ne érezzék azt, hogy minden pillanatban falba ütköznek, és a tilalmak korlátozzák őket a szabad mozgásukban. Azt sem helyes, hogy ha egyik gyerekre más szabályok vonatkoznak, mint a másikra. S ne feledjük, a közösen elfogadott határokat, normákat a felnőtteknek is be kell tartaniuk!

Tudomásul kell vennünk, hogy a gyerek fejlődését szolgálja, ha szembeszegül a határokkal. Nem a mi bosszantásunk a cél, hanem saját maguk megtalálása, saját határaik, képességeik kitapogatása, kialakítása. Ilyenkor van arra lehetőség, hogy megmagyarázzuk és megértessük vele az adott szabály fontosságát, jelentőségét. Azt ugye mi sem szeretnénk, ha mindent gondolkozás nélkül elfogadna, szolgalelkűvé válna?

A gyerekeknek ugyanakkor félelmeik is vannak a szabályokkal, határokkal szemben.

• Féltik a kivívott pozíciójukat, különösen, ha a szerepcsere gyakran előfordul.
• Félnek a szeretet elvesztésétől.
• Félnek a büntetéstől.
• Félnek érzelmeikről őszintén beszélni.

A gyerekeket az alábbi alapelvek betartásával tudjuk megnyugtatni:

• Először fogadjuk el a gyerekeink érzéseit szeretettel, s csak utána magyarázzuk el a változás szükségszerűségének okát. Ez segíti a kapcsolatteremtést.
• Gyakoroljunk önuralmat, őrizzük meg higgadtságunkat! Magabiztosságunk bizalmat, erőt és őszinteséget sugalljon, ne keltsen félelmet!
• Tegyük félre a büszkeségünket, ne hatalmi harcként éljük meg az ellenszegülést! Ha ezek irányítják reakcióinkat, felerősítjük a gyerekekben amúgy is meglévő félelmeket.
• Kedvesen és szeretettel, de határozottan adjuk a gyerek tudtára, hogy érzelmi kirohanásaik nem ijesztenek meg, nem bizonytalanítanak el minket.
• Soha ne a szeretetünkkel motiváljuk őt, mert annak állandónak kell lenni. Ilyen mondatok ne hangozzanak el: Akkor nagyon foglak szeretni, ha ezt szépen megcsinálod. Vagy: nem szeretlek, mert már megint nem fogadtál szót.
• Ne próbáljunk meg a gyereket a tanulságok levonására kényszeríteni, amíg érzelmileg nem stabil. Feldúlt állapotban senki sem képes figyelni.
• Fogadjuk el: a gyerek tanulópályán van, tanulni pedig csak az tud, aki próbálkozik, aki feszegeti saját határait, s ezzel tapasztalatokat gyűjt.
• A legfontosabb szabály: a gyereket minden esetben nyugtassuk meg, hogy bár haragszunk rá, de nagyon szeretjük őt. A szeretetünk jogán fegyelmezzük!

Ha nincsenek irreális elvárásaink, s következetesen kitartunk mellettük, a gyerek igyekszik alkalmazkodni a határokhoz. Megfelelési vágya miatt keményen küzd ő is, nem csak mi. Sokszor elkeseredik, panaszkodik, amikor korlátaiba ütközik, amikor viselkedés következményével szembesül, de mindeközben edződik, nemesedik, készül a jövőjére is.

írta: Tárnoki Ildikó
A teljes cikk a Raabe Kiadó Kisgyermekek, nagy problémák című kötetében jelent meg.

Felhasznált irodalom:

Dr. Hegyi Ildikó: Jaj, te gyerek! Nevelési helyzetek az óvodában. Budapest, OKKER Kiadó, 2000.
Fürstné Dr. Kólyi Erzsébet: „Hogyan viselkedjem?” Hasznos tanácsok tizenéveseknek és szüleiknek. Győr, Konsept Kiadó, 1995.
Dr. M. Scott Peck: Járatlan út. A szeretet, a hagyományos értékrend és a szellemi fejlődés új pszichológiája. Budapest, Park Kiadó, 1997.
Thomas Schäfer: Gyermekek gyógyítása családállítással. Budapest, Édesvíz Kiadó, 2009.
Dr. Henry Cloud – John Townsend: Gyerekhatárok. Mikor mondjunk igent, és mikor mondjunk nemet gyerekeinknek? Budapest, Harmat Kiadó, 2010.