Ki a fontos: Én vagy Én?

Ki a fontos: Én vagy Én?

Tari Annamária pszichoanalitikus könyvbemutatóján jártunk az Alexandra Pódiumon

Nárcizmusjárvány; Félelem a magánytól; Online gyerek az offline iskolapadban vagy épp a Hosszú házasság természetrajza…. csak néhány cím Tari Annamária pszichoanalitikus új könyvéből. A népszerű írónő – Y és Z generáció című könyvei után – ezúttal globálisan vizsgálja a családokban és a közösségekben megjelenő társadalmi nárcizmus mindennapi megnyilvánulási formáit.  A fejezetek felütéseként leírt szituációk rendkívül olvasmányosan és életszerűen közelítik meg a pszichológiai és társadalom-lélektani kérdéseket.   „Manapság nem könnyű gyereket nevelni, tanítani, párkapcsolatban élni vagy épp párkapcsolatot kialakítani, s emellett lépést tartani a korral. Épp azt az időszakot éljük, amikor összefonódik az online és az offline tér, amelyben nehéz megtalálni az arany középutat.  Vajon már észre sem vesszük, hogy önzőbbek lettünk, mert hozzászoktunk a bennünket körülvevő nárcizmushoz? Ennek legsúlyosabb következménye, hogy a kapcsolatok kevésbé lesznek fontosak számunkra. „ olvashatjuk a könyvajánlójában.

Egy olyan társadalomban, ahol mindenkinek önmaga számít leginkább, kapcsolataink hőfoka szükségszerűen csökken s vele együtt az empátiánk is.  Mindenki sikeres és boldog akar lenni, ami természetes igény, miközben a szülők és tanárok érzik, hogy változnak a gyerekek, a szokások, a normák. Így egy érzelmileg nehezülő világban kell összehangolni az otthoni érzelmi nevelést és az iskolai viselkedést az X generáció (40-50 évesek) pszichés állapotával, valamint az Y és Z generáció érzelmi szükségleteivel. Nem nehéz belátnunk, hogy mindenki részéről szükség lenne aktív, cselekvő részvételre, mert egyedül már senki nem tudja megváltani a világot.

A Ki a fontos Én vagy Én? című könyvben mind a négy generáció találkozik és szikrázó viszonyuk reflektorfénybe kerül. Globális szempont alapján, nagy képbe helyeztem az X generációs szülőket Y fiatalokat, a Z generációs iskolásokat és a kicsi Alfákat is, akik 2005 után születtek. A könyv fejezetei egy-egy élethelyzettel, szituációval kezdődnek,  amely megkönnyítik, hogy kontextusba kerülhessen a világ amiben élünk. Világunk keményedik, nárcisztikusan működünk, egyre inkább, erősödik az érdekvédelmünk és a minket körülvevő társas közeg is változik, „bekeményít”.

Baj van, oda kellene figyelni!

A könyv az X generációnak szól , akik általában családosok,  gyerekesek, barátaik is vannak. Az Ő szemükkel nézünk, nézzük a fogyasztói társadalmat, a gyerekeket, a Z-ket és Y generációsokat.  A klasszikus „szép” érzelmek elvesznek, mert az „ÉN” tör utat magának, egyre több a lehetőség, egyre erősebbek a farkastörvények. A gyerekek valós idejű munkaerőpiaci harcban, hajtásban vannak, már a tanulás terén is, hiszen mindent a versenyszellem leng körül.

Egymás iránti brutalitás, iskolai kiközösítések – Egokalipszis most?

Individualista világban élünk. Mindenki ezt fogalmazza meg, a pszichológusok, a szociológusok és a marketingkutatók is. „Jó lenne a nagy baráti társaság, a nagycsalád, de egyre inkább a saját érdekek kerülnek előtérbe. Az Y és Z generáció élettere az online közösségi média, amit a szülők is ismernek, csak másképp. Sokszor nem is sejtik, hogy mennyire különbözhet az a két világ, offline és online tér, ahol a gyerekeik mozognak. A kutatásokból látjuk, hogy az online nyitott teret ad az erőszaknak, a kemény szavaknak és negatív érzelmeknek, holott például az iskolai padban látszólag nyugodtan ülnek a gyerekek egymás mellett. Nekik tehát reagálni kell mindkét tér elvárásaira, mert a párhuzamos életterek valósak. A tanároknak és a szülőknek ismerniük kellene ezt a kettősséget, hogy szükség esetén segíteni tudjanak. A két fiatal digitális generáció rálépett – mert nem tehetett mást – arra az útra, ahol már a szülők alig kísérik, alig tudnak segítséget nyújtani nekik. Összetalálkoznak a felnőtt világ szintén felfokozott elvárásaival, és látják, hogy egyetlen egy dolgot lehet tenni, felfújni magukat akkorára, hogy látszanak. Mindez rettentő mennyiségű szorongást képezhet azokban, akik amúgy valójában alacsony önértékeléssel rendelkeznek, viszont kiváló terep a nárcisztikusabb karaktereknek. A társas kapcsolatok offline és online üzemmódjában is a jelenség fő generátorai valóban a nárcisztikus emberek, akiknek normaképző hatása erősebb, mert kiegészül az általános társadalmi nyomással is.

Rugalmasan a gyerek érdekében

Az idősebb generáció a saját szemüvegén keresztül néz, nehezen tudja felülbírálni a saját nyelvét, azt ahogyan Ő szocializálódott. Pedig új típusú tartalmakat kell megismernie, megértenie, más szempont rendszer alapján kell megközelítenie a fiazal generációk életét. Nyilván nem mindegy, ki milyen életkorban szembesül az Információs Korban előállt érzelmi változásokkal. Azt tudjuk, hogy a nagyszülők (Baby Boomer-ek) és a szülők (X generáció) olykor teljesen diszkomfortosan érzik magukat a saját életükben, mert nem találják azokat a múlt századi kapaszkodókat, melyekhez szoktak. Egy Y generációs kezdő munkavállaló vagy egyetemista valószínűleg jobban tájékozódik a nárcisztikus érzelmek között, mert életének felét már egy másik, az online világ nyújtotta viselkedés kódex is szabályozta. A fiatal Z generációs viszont lehet, hogy csak visszakérdezne: Milyen nárcizmus? Ugyan már! Megint egy lehangoló címke!Azzal az érzelmi attitűddel, mellyel az idősebb generációk rendelkeznek, azonban valóban érzékelhető, hogy keményebbek a viszonyok, kevesebb a megértés és olykor nehezebb elfogadásra lelni az emberek között.

„Nem az a jó világ ahol habcsókként elolvadunk”

Gyereknevelés, az oktatás folyamán sok szempont van, nem mindegy hogyan dicsérünk. A gyerek mikor lesz elégedett magával, hol kap visszacsatolást, mire vágyik majd. Empátia és érzelmi intelligencia  nélkül létezni nem lehet – amit tud az X generációs szülő, de nem mindig teszi hangsúlyossá, hogy ezt fejleszteni is kell. Manapság az életünkben a nárcizmus felé billen a mérleg. A társadalmi nárcizmus növekedését Jean Twenge amerikai pszichológusnő négy tényezővel magyarázza: a nevelési módszerek változásával, a “hírességek” – közkeletű kifejezéssel élve – a celebek kultuszával, az internettel és a könnyen szerzett érdemekkel. “Mindezek együtt vezetnek el egy felnagyított önészleléshez, amiben a teljesítmény látszata sokkal fontosabb, mint a valós teljesítmény”.

A két digitális generáció világában kiemelkedően fontos szépnek lenni, mosolyogni és mindezt ledokumentálni az internetes kommunikációban – főként közösségi médiában. A „kirakat” egyre hangsúlyosabb, az empátia csökken, a harsogás az érdekérvényesítés jön elő.

A hálózatok felerősítik a nárcizmust egy végtelen spirálban, mert egyre több ismerős van, és a viselkedés jutalma az újabb fotók lesznek. A közösségi média oldalszerkezetének eredményeképpen, mely lehetővé teszi az önreklámozást, a csoportnorma az önkifejezéstől eltolódik a nárcizmus felé. Ennek aztán megjelennek a következményei. Már a felső tagozatosok kommunikációjában látjuk a kemény nyelvezetet, ami néhol obszcén, de mindenképp erős. Olyan nyelvi kifejezéseket használnak, amiben indulatok és rivalizáció, harag és gúny lehet. Cél a pozíciómegtartás, ezért harcolunk offline és online. A túlzott empátia sokszor ma már a gyengeség jele.

„Nem az a jó világ ahol habcsókként elolvadunk” – állítja az írónő. Meg kell találni az egyensúlyt. A társaságra a beszélgetésre szükség van. A családba a gyerek internetes világát is be kell emelni a beszélgetésekbe, hogy tudja kezelni az érzelmeit, elmondhassa a szorongásait és gyakorolja az érzelmi intelligenciát.

A világot jelentő deszkák – a maszk  és ami mögötte van

A maszk, amit felveszünk, fenntartjuk a látszatot, akkor is, ha „korhadnak” a deszkák. Az én- érdekérvényesítése kiemelkedik, mindkét térben ahol mozgunk , offline és online egyaránt. Ember legyen a talpán, aki ezen a két síkon egyszerre ön-azonos tud maradni és azt gondolja, hogy helyén van.

A társadalmi nárcizmus és a klinikai diagnózisban meghatározott nárcizmus definíciója más, amíg egy az utóbbi állapotban lévő kliensnél az énkép védtelen, addig a társadalmi esetben egy felfújt egóval találkozunk, ha megpiszkáljuk, akkor könnyen összeomlik, de kívülről nagyon erős és szép bástyával álcázott. A „legjobb vagyok” címkét kell feltennie magára az Y és Z generációnak, ami mögött sokszor egy ingatag én van. Ezért védi magát, kiáll magáért, keményen, holott belül szorong. Munka és energia a saját maguk felépítése, viszont a lényegről, a valós énről erről elkerült a fókusz. Amit átélnek az a valós élet?

Leemeltük egymásról a tekintetünket

Az online kommunikáció hiányában van a személyesség minden plusz hozadékának. A közösségi médiában való kommunikáció inkább információ csere, mint érzelmi impulzusok cseréje. Nagy a veszélye annak, hogy fiatalok leszoknak a személyességről. Biztonságra való törekvésben keresünk kapaszkodókat, jó esetben saját magunkban, családunkban megtaláljuk a hátteret. Megdöbbentő, hogy kutatási adatok azt támasztják alá, hogy a legtöbb tizenéves vágyik arra, hogy „valaki meghallgassa Őt”. De a szülők sokszor leterheltek, nincs idő és nincs igény és hajlandóság sem meghallgatni a gyereket, rugalmasan belelátni az Ő világába, de az online világába is.

Hosszú házasság természetrajza című fejezet is szerepel a könyvben. Milyen kihívások érik ma a házasságokat?

Kiüresedés, a rutin, a kölcsönös tisztelet hiánya – offline a konyhában és a hálószobában, de ki kell tudni kapcsolni a gépet is. Az emberi kapcsolatokat ápolni kell, mint egy kis virágot. Az interneten élhetünk „second life” világot, virtuális szeretőkkel, házassággal, de utána mégis csak a saját hálószobánkba fekszünk le és a saját lakáskulcsunkkal megyünk haza. Nem tilos  az online vágy és fantázia, de vigyázni kell, hogy ne fakuljon el mellette a valóság, amiben élünk.

Látható és láthatatlan segítségkérés

A tudomány tekintélye már nem párosul érinthetetlenséggel, bárki „megmondóvá” válhat, és az interakció helyszíne döntően az internet lett. Vigyázat! Figyeljünk oda, hogy van-e megfelelő kritikai szűrőnk, amely mentén megválasztjuk, hogy kinek, milyen segítségét fogadjuk el. Az információk szűretlenek. A kéretlen segítségnyújtók lehet, hogy önmagukban is a nárcizmus oltárán áldoznak, mert szeretnék fontosnak és hasznosnak tudni magukat, azért mert Ők tudnak segíteni.

 „Csak boldog akartam lenni!”

Kinek lehet segíteni, ki tud segíteni? Annak, akik figyelnek egymásra. Kell hozzá befogadóképesség, megfelelő szituáció, amikor a másik van a figyelemközpontjában, nem a megmondó ember. Ma elég jellemző egyfajta „passzív csodaváró attitűd”, amikor  várjuk azt az egy mondatot, ami megoldja az életünket. A valódi segítség azonban sokszor csak hosszú munkával érhető el, nem mindig fájdalommentes. A XXI. században nehéz megteremteni a nyugodt életfeltételeket, de nem lehetetlen. Ami azonban a legfontosabb, hogy felismerjük, az Y és Z generációnak segítséget kell nyújtani, mert egy olyan világban kell boldogulniuk, amit a szülők és nagyszülők nem tapasztaltak meg soha fiatalként.

Szerző: Tibenszky Moni Lisa