Ki van a tükörben?

Ki van a tükörben?

Új rovatunk indult arról a csodálatos és csodálatosan nehéz 9 hónapról, amíg a pocaklakó előbújik és családunk gügyögő, szeretgethető, nevető tagjává válik.. Most gömbölyödünk, formásan, úgy a negyedik hónap környékén …Szerzőnk a Galagonyalány – Róla még mindig később.

A tükör előtt állok. Oldalra fordulva – manapság ez járja, napi többször, erősen koncentrálva a derekam alatt elterülő felületre. Már négy hetes magzat korában is a fizikai jeleit kerestem, az émelygés, a hányinger meg a fáradtság nem volt elég. Mert az belőlem fakad: én émelygek, én hányok, én akarok aludni egyfolytában. No de mit lehet tudni róla, aki bennem van?

Lassan kezdett jeleket adni: az első egy kis dudor formájában érkezett a köldököm körül, és így a négy hónap után egész kis helyes hupszli fejlődött belőle. Néha úgy érzem, bár alig tudhatunk róla valamit, már kezdjük megismerni. Ahogy időnként „végigrepül” a hasamban, ahogy tornagyakorlatokat végez az ultrahang alatt, ahogy vidáman kalimpál a kezeivel – életrevaló kis kölyöknek képzelem.

Hogy mit szól mindahhoz, amit mesélünk neki? Mit érez, amikor bekopogunk hozzá és beszélgetünk vele? Hogyan viseli az esténként előadott nép-és gyerekdalcsokrot sztereo hangzásban? Az élet nagy titkai: sosem derülhet ki. Azt hiszem, a legtöbbször azért mégiscsak mosolyog magában.

A tükör előtt állok. Soha senki nem mesélte, milyen furcsa érzés a tested változása. Senki nem beszélt a köztes állapotról – hogy van a még nem látszik és a már gömbölyű közt egy furcsa „ki van a tükörben?” érzés. Hogy egyáltalán nem magától értetődő, amikor a megszokott, biztonságos terep, a tested, amelyben otthonosan mozogtál eddig, elkezd más alakot ölteni – tőled függetlenül. Új felismerés, hogy a bőröd, a húsod és minden porcikád képes a változásra.

Ijesztő és szívmelengető – már két szív dobog benned. Bár a tükör előtt állva ezt sosem hallhatom.