Részleges hasonulás
Új rovatunk indult a babavárás csodálatos és csodálatosan nehéz 9 hónapjáról. Ezúttal az örökölhető gének virtuális mátrixát vizsgálja szerzőnk, a Galagonyalány. Róla még mindig később.
Ránézek. Egy ideje már másként fürkészem az arcát. Keresem a vonásokat, amelyeket majd Benne láthatok viszont. Nézem a kék szemét, meg a felfutó szemöldökét, ha csodálkozik. Mosolygom a morcosan összehúzott orrát reggelente, amikor ébred. Bámulom a két bőréből növekvő almát, amikor nevet. S töprengek: vajon mit látok majd ebből viszont?
Hogy kire hasonlít, már a 4D-s ultrahang első felvételei után beszédtéma lett. Mindenki látta, hogy kire. Csak épp a ki nem ugyanaz volt. Papák, mamák, déd-és ükszülők, a szüleink és persze mi váltottuk egymást a felsorolásban, amely naponta és személyenként módosul azóta is. Három homályos, fekete-fehér, titokzatos kép: nekünk mégis szívbe markolóan éles és színekkel teli.
Nem azért, mert látjuk, kire hasonlít.
Nem látjuk.
De azt igen, ahogy ott van. Ahogy létezik. Kucorog a kis helyén, kezét a szájához emeli, a köldökzsinórral játszik. Marcit még csak sejtjük: gondolatok, rúgkapálások, fotók tükörképében, de az már bizonyos, a kis márciusi csomag felöltötte emberi vonásait. Én meg egyre csak várom, s várom: látni az arcát…
Őt sem véletlenül bámulom másképp. Szeretném, ha rá hasonlítana. Ha úgy húzná föl a szemöldökét, úgy kacagna rám, és azzal a tekintettel üzenné, hogy szeret. Majdnem azzal, na. Melengető érzés, hogy felsejlenek benne majd az apja vonásai – az emberé, akit választottam, akivel választottuk egymást. Virágom, virágom.
Izgulni meg nekem sem kell – nagy az egyetértés abban, hogy az álla egy az egyben az enyém lesz.
szerző: Galagonyalány