Beszűkült tér, erősebb jelzések – gyerekeink figyelemért és elfogadásért kiáltanak a kalitka ajtajából

Beszűkült tér, erősebb jelzések – gyerekeink figyelemért és elfogadásért kiáltanak a kalitka ajtajából

Írta: dr. Skita Erika, kapcsolatépítész, Értsünk szót Program

Több helyről hallom – egyrészt első kézből, hiszen a tanfolyamokon szülőkkel találkozom nap, mint nap, másrészt figyelemmel követem a témáinkhoz közel álló történéseket – hogy egyre nagyobb gond az agresszió, a gyerekek között.

Több oldalról is szeretném megvizsgálni a dolgot.

Egyrészt a gyerekek valamilyen példát követnek. Vagy ezt látják otthon, hogy a szüleik is ilyen módon rendezik el a konfliktusaikat vele szemben, vagy látnak más gyereket, aki így ragadja magához az irányítást. És mivel nincs rá jó válasza a szülőnek, pedagógusnak, így az látszik, hogy ez a módszer működik. Azé az utolsó szó, aki meg ütni, megszégyeníteni, mert erősebb, nagyobb, vehemensebb. Még szép, hogy felmerül benne: Ideje követni ezt a példát!

Másrészt a gyerekek számára rettentő fontos a figyelem. Amit az óvodában/iskolában nemigen kaphatnak meg. Sokan vannak egy csoportban vagy osztályban.

A figyelem pedig az a „fizetőeszköz” amit a gyerekek önmaguk számára a leginkább beválthatónak tartanak. És van, hogy a rossz figyelem is figyelem.

Ezért is térnek vissza a gyerekek sokszor azokhoz a mintákhoz, amelyeket bevéstek, hiszen azok már működnek, hatásuk kipróbált, a következmény ismert – még ha nem is szeretett, de biztonságos. Ha bizonytalanok egy-egy helyzetben, hogy mit is kellene tenniük, valószínűleg „rosszalkodni vagy rendetlenkedni” fognak, mert tudják, hogy arra már kiszámítható választ kapnak. Ami biztonságot jelent.
Mivel így is tanulunk: kipróbálunk valamit, és ha olyan a hatás, amilyet vártunk, megtartjuk, ha nem, tovább próbálkozunk. Jó esetben valami mással, kevésbé szerencsés esetben ugyanazzal csak hangosabban, erősebben…

Harmadszor pedig, a gyerekeknek tér kell. Nem csak fizikálisan, de szellemileg és lelkileg is. Amibe nem gázol bele senki, nem mondják meg neki, hogyan gondolkodjon, hová tegye a kezét vagy a lábát, hogyan érezze magát közben. Amikor nem egy kis engedelmességre hajló robotot szeretnénk belőle csinálni, hanem úgy figyelünk rá, hogy abban szerepet kaphat ő maga is. A testi sérthetetlensége, és hogy szabadon gondolkodhasson, ő maga keresse meg a megoldást a problémákra, és ne mások megoldásait kelljen bebifláznia. Az pedig az idealista világképem netovábbja lenne, ha netalántán még meg is keresnék, hogy egy gyerek vajon hogy érzi magát, és mi lehet ennek az oka. És még mindig van tovább: megkeresni a választ vele közösen, hogy mitől, hogyan lenne ez jobb? Mert ebből a példából láthatja, hogy van értelme másokra figyelni, hiszen mások is figyelnek rám. Nem abból tanulja meg, ha nem foglalkozunk a nehézségeivel, csak elvárjuk, hogy közben tisztelje a másikat, és legyen rá tekintettel.
Hiszen azok a gyerekek lesznek jók az együttműködésben, akik végig tudják követni egy helyzet alakulását és javaslatokat tehetnek annak megoldására. Jól van, azt hiszem messzire céloztam és lőttem ki azt a nyílvesszőt…

Arról ne is beszéljünk, hogy amíg a gyerekeink azt hallják, miben nem elég jók, hol vannak a hibáik, amelyeken javítaniuk kellene, és ezerke helyezzük a hangsúlyt, addig lehetetlen feladat, hogy jobbá váljanak. Azt várjuk el tőlük ilyenkor, hogy cáfoljanak rá arra, amivel szembesítjük őket – beskatulyázzuk őket és meglepődünk, amikor ennek megfelelően viselkednek. Rossz vagy – hát rossz leszek.

Mert a gyerekek nem attól lesznek jobbak, és kevésbé agresszívek, ha újabb és újabb szabályokat aggatunk rájuk, ha még kisebbre vesszük azt a teret, amiben létezhetnek. Ha még kevesebb időt tölthetnek azzal, amit természetüktől fogva szeretnének. Ettől csak még boldogtalanabbak lesznek, és azt teszik, amit mi is tennénk – segítséget kérnek. Ki üvöltve, ki zokogva, ki a többieket megverve. Szeretnék nekünk elmondani, hogy nem jól mennek a dolgok, csökken a terük, csökken a lehetőségük, hogy önmaguk maradhassanak, mert úgy nem illenek bele a kockába, ami nekik készült.
De nincsenek rá eszközeik, mert nem tanítjuk meg rá őket.

Lehet, hogy a „nem verekszünk” szabályt otthon százszor átismételtük, és elviekben el is tudják ezt fogadni. Ám egy hosszú napon, amikor ezernyi olyan szabályhoz kellene alkalmazkodni, amihez egyáltalán nem fűlik a foguk, és ehhez jöhet még nagyon sok hatás – könnyű eljutni addig a végkifejletig, hogy erőszakba torkollik egy vitás helyzet. Ami nem olyan minta, amit szeretnénk bennük rögzíteni.

Nagyon jó példát hallottam a belső feszültség és a korlátozások kapcsolatára az egyik múlt heti tréningünkön. Az egyik résztvevőnk az M1-es bevezetőn jár be dolgozni minden nap. A munkálatok miatt sáveltolás, sebességkorlát, az átlagosnál is lassabb tempó és több összezsúfolódott autó. Korlátok, szabályok – már az elfogadható határán. És érezte magán, ahogy elkezdett ő maga is feszültebb lenni, dudálni, nem kedves szavakkal illetni a többi sofőrt.

Ilyen helyzetben mi magunk is agresszívebbek vagyunk: túlságosan kevés a helyünk. Nem csak térben.
Amikor viszont egy reggel már erre a reggeli feszülésre felkészülve indult útnak, és döbbenettel vette tudomásul, hogy minden korlátozás megszűnt, hihetetlenül felszabadult.

Talán csak ennyi is segítene, kicsit kevesebb szabály és kicsit több bizalom, hogy ha nem mondjuk meg szóról-szóra előre, mit, mikor, hová és hogyan, akkor is megszületik a megoldás. És tér – amiben kitombolhatja a benne feszülő energiákat, amiben azt gondolhat, amit akar és amiben érezheti magát úgy, ahogy kedve tartja. És megkapja azokat a készségeket, amivel másként reagálhat, int agresszióval. Miközben tudja, rendben van úgy, ahogy van.

5 tipp agresszió helyett: itt