A tökéletlen szülők dicsérete

A tökéletlen szülők dicsérete

Van egy klasszikus mondás, ami szerint „bárkinek lehet gyereke, de nem mindenkiből lesz szülő”. Szerintem mindenkinél van egy pillanat, amikor eldől, hogy szülővé válik-e. Szülővé válni egy folyamat. Szüntelen tanulás. Odafigyelés magamra és a gyerekre. Hibázás, korrigálás, siker, újabb hiba, kudarc, remény, csoda, hátradőlés, izgulás, szüntelen keresés és megtalálás. Egy labirintus.

Én azok közé tartoztam, akiknek nehezen esett le a tantusz. Vidáman nézegettem a terhességi tesztet, és tudtam, hogy gyerekem lesz, de nem igazán fogtam fel, hogy mit is fog ez jelenteni – kezdte írását a wmn.hu oldalon Dr. Gyurkó Szilvia. Aztán eljött a pillanat, amikor a szülőágyon érzésre egy pótkocsis IFA próbált előtörni belőlem, de aztán végül „csak” egy gyerek lett. 3500 grammnyi tökéletesség. Éreztem, hogy onnantól minden más lesz, de valahogy még mindig nem tudtam, hogy mit is jelent szülőnek lenni.

Hónapokkal később esett le

A napi rutin elég hamar beállt, és mi funkcionáltunk (éjjel és nappal), de hogy vajon azt jelenti-e az anyaság, hogy életben tartom a gyerekem, vagy valami más is van ott azzal kapcsolatban, még mindig voltak kétségeim.

Alapból volt egy csomó kétségem: eleget eszik-e, jól alszik-e, normális-e a kakija, mit jelent a sírása, hogyan vigasztalhatom meg annyira, hogy ne sírjon, muszáj-e ennyit sírnia? Sírhatok-e én is?

Persze nagyjából a gyerek volt az, aki életben tartotta magát.

A megfelelő idősávokban sírt kajáért, büdös lett, ha tisztába kellett tenni, amúgy meg cuki volt, szóval mindent megtett, ami evolúciós szinten elvárható egy önmagáról gondoskodni képtelen utódtól azért, hogy meggyőzzön minket arról: szülővé váltunk.

Ezt ő valószínűleg már első pillanattól tudta, de nekem csak hónapokkal később esett le. Egy este, fürdetéskor.

Esetünk a vízhőmérővel

Történt ugyanis, hogy még a születése előtt elmentünk az apjával bevásárolni. Egy nagy babaáruházba, ahol mindent lehet kapni, az 56-os rugdalózótól a mózeskosárig.

Bármennyi időt el lehet tölteni egy ilyen boltban… mi is csak keringtünk és keringtünk, amikor egyszer csak a műszaki cikkek között megakadt a szemem egy vízhőmérőn. Apró digitális cucc, sárga-fehér mintás, és annyit tudott, hogy megmérte a kád vizének hőmérsékletét – nyilván azért, hogy a gyerek a megfelelően langyos vízben legyen fürdetve. Nem volt kérdés, hogy szükségünk van egy ilyen hőmérőre. Hazavittük, és kábé fél évig azzal mértük minden este a fürdővizet.

Ma már elképzelni nem tudom, miért nem az ujjaimmal néztem meg, hogy elég jó-e a víz. Fogalmam sincs, hogy miért gondoltam, hogy nem tudom eldönteni, elég hideg vagy meleg-e egy kiskádnyi folyadék. De akkor nem tudtam. Nem bíztam magamban még annyira sem, hogy egy ilyen rettentő egyszerű dolgot jól tudok megcsinálni. Inkább kiadtunk egy csomó pénzt egy teljesen felesleges dologra.

Mert tökéletes hőmérsékletű vizet akartunk. Mert féltünk, hogy mi nem vagyunk elég jók.

Majdnem minden téren ez volt a helyzet. Tökéletesen akartam öltöztetni, pont úgy, ahogy az időjárás kívánja, és szerettem volna, ha tökéletesen jóllakott. Kudarcnak éltem meg, ha piros lett a feneke (biztosan rosszul kenegettem kenőccsel), és gondatlannak éreztem magam, ha beteg lett. Tudtam magamról, hogy nem vagyok tökéletes szülő (messze nem), őt viszont tökéletesen akartam nevelni. Azt akartam, hogy mindent jól tudjon, sőt jobban. Nem tudtam volna elviselni, ha a saját korlátaim miatt megfosztom valamitől.

A cikk folytatása (a fordulat pillanata, önbizalom, minták fogságában) a wmn.hu oldalán olvasható!