Toxikus szavak a sportban IS! – Miért üvöltesz? Miért szidod?

toxikus szavak

Toxikus szavak a sportban IS! – Miért üvöltesz? Miért szidod?

A gyermekjogok világnapja kapcsán most ugyan többet beszélünk a gyerekeket érő bántalmazásokról legyenek azok fizikaiak vagy éppen verbálisak, de ez csak a jéghegy csúcsa. Hatalmas változásokra van szükség, ahhoz, hogy a világ jó hely legyen minden gyerek számára.

 

Az, hogy gyereket megütni tilos, már elfogadott tény, igaz nem olyan régóta vált azzá. Viszont a pszichológiai bántalmazás a hétköznapokban még mindig gyakori jelenség számtalan területen. Akár a családban, az iskolában, vagy a sportpályán érheti már a legkisebbeket is. Gyakran észre sem vesszük, vagy túllépünk rajta azzal, hogy ez régen is így volt, nem kell mindent szó szerint érteni, anno nekünk is ezt, vagy éppen így mondták. A kérdés éppen ezért nagyon kényes, ugyanakkor időszerű, mert mindenki élt vagy él át hasonlót. Egy korábbi (2014-es) vizsgálat szerint a sportoló gyerekek 73%-a átélt már érzelmi bántalmazást (a többiek talán föl sem ismerték, hogy az történt velük). Éppen azért, mert mi magunk is gyakran éltünk át ilyen helyzeteket, nem minden esetben tulajdonítunk neki jelentőséget és nem érezzük égető problémának. Ugyanakkor ki tudja, hányan cipelnek olyan megoldatlan lelki traumákat, amelyek kihatnak a jelenükre, mert valamikor üvöltöztek velük, megalázták őket, vagy éppen megvonták a szeretetet tőlük otthon, az iskolában, vagy a sportpályán, mert nem teljesítettek. Tényleg megszokásból legitimizáljuk a mentális, érzelmi bántalmazást?

Egyáltalán mi az, ami érzelmi bántalmazásnak számít? A toxikus szavaknak számtalan megjelenési formája van. Ilyenek a lekicsinylés, becsmérlés, a bűnbakkeresés, a megfélemlítés, amikor nevetségessé teszünk egy gyereket, vagy éppen durva szavakat használva kiabálunk vele, büntetésként megvonjuk tőle a figyelmünket, nem kommunikálunk, átnézünk rajta. Ismerős?

Arról talán többet beszéltünk már, hogy az iskolában és a családban miért ne használjuk a bántásnak ezt a formáját, ám a sportpályák, edzőtermek világában a verbális agressziónak komoly és elfogadott hagyománya van. Itt az ideje a változtatásnak, mert a világgal együtt a gyerekek is változnak és a régi beidegződések, kapcsolódási, kommunikációs formák nem működnek, vagy túl nagy az ára a működésüknek. A téma aktualitásának bizonyítéka, hogy közel százan gyűltek össze kedden este a Márai Sándor Művelődési Központban Kenyeres András és a Felelős Szülők Iskolája eseményén, amelyet a toxikus szavak témában tartottak. Edzők, sportszakemberek, szülők érdeklődése, együtt gondolkodása bizonyítja, hogy a témában minden érintettnek van kérdése, és sokan érzik, eljött az idő a változtatásra.

 

toxikus szavak

 

Kenyeres András kutató, viselkedésbiológus, író szerint az átalakulás kulturális változás is egyben, éppen ezért lassú folyamat lesz. Óva intett attól, hogy a témával kapcsolatban egymást hibáztassák a résztvevők. A gyerek-szülő-edző együttműködésben valamennyi résztvevő szempontjából meg kell lépni a változásokat. Fontos, hogy értsük a jelenség mögött meghúzódó folyamatokat. A tekintélyelvű nevelési stratégia sok évszázados hagyományunk, amelyen a mai felnőtt generáció nevelkedett, így ezzel dolgozik. A sportpályákon a rideg érzelmi kapcsolat, a hierarchikus alá-fölé rendeltség és tekintélyelvűség, a tolerancia hiánya, a negatív visszajelzés – büntetés gyakorisága, a külső motiváció előnyben részesítése, durva kommunikáció, kiabálás jellemzi. Ez működött régen, ez tűnik eredményesnek és gyakran ma is ezt várjuk egy edzőtől. Ezt szokja meg a sportoló, és ha eredményeket hoz, akkor bizonyítva is van a módszer hatékonysága.

Ugyanakkor a negatív érzelmi hatásait nem is mérjük föl. Megvan az érem, ott a dobogó, mi kell még? Ennek ugyanakkor gyakran az önbizalom elvesztése, önállótlanság, boldogtalanság, kifelé mutatott agresszív viselkedés az eredménye. A dobogón pedig csak három hely van. És mi lesz a többiekkel, akik átélték, megszenvedték, de nem állnak ott?

Kik kérdezik meg a gyereket, a fiatal sportolót, hogy mindeközben hogy érezte magát? Hogy éli meg, amikor üvöltenek vele és szidják? Milyen hatással lesz ez a későbbi életére? Vajon mennyi tehetséges sportolót vesztünk el útközben, mert feladja? Hány fiataltól vesszük el a sport örömét, mert nem bírja lelkileg a terhelést?

 

toxikus szavak

 

Tényleg nem érdemes kipróbálni azt a változatát a munkának, amikor jobban bevonjuk a fiatalokat, amikor elmagyarázzuk a szabályokat, és kérdezhetnek is? Mit és miért kérünk tőlük, mi a cél és milyen úton érünk el oda. Lehetséges, hogy megtartjuk és következetesen betartatjuk a szabályokat, de kiemeljük a jót és közösen javítunk a hibákon? Kíváncsiak vagyunk a gyerek személyiségére, körülményeire, nyomon követjük a változásokat és reagálunk rájuk. A sportoló gyerek több fronton is nyomás alatt van. Teljesít a sportpályán, és az iskolában is. Elsősorban gyerek, vagy éppen fiatal felnőtt, akinek joga van a kortárs közösséghez, mert ez kell a személyisége fejlődéséhez.

Biztosan jó út, ha az edzései, versenyei felemésztik az életét?  Ha egyetlen karácsonyi ünnepségen, házibuliban, osztálykiránduláson nem vehet részt? Érdemes lenne tényleg komolyan venni, a sportelhagyások, kiégések okának vizsgálatát. Hol van az egészséges egyensúly, mert nem sajátíthatjuk ki az életét és nem hozhatunk egy idő után nélküle döntéseket. A sportoló nem a sportvezetés (egyesület, edző, szövetség) tulajdona. A sportoló-edző- szülő együttműködése, kommunikációja ezért nélkülözhetetlen.

 Ugyanakkor az edző nem vállalhatja át a nevelést, ami a szülő feladata. Sok szakember szenved attól, hogy a túlzottan engedékeny szülő azt szeretné, ha a gyerekét az edző ,,megjavítaná” és az edzés után egy rendes, jólnevelt, szabályokat betartó gyereket kapna vissza, aki nem mellesleg sikeres, helyette is. Ez nem dolga az edzőnek.

 

toxikus szavak

 

A szülő joggal várja – mint ahogy az iskolában is – hogy a gyereke minden szempontból biztonságos közegben sportoljon. Ide értve az érzelmi biztonságát is. A cél az, hogy a sport hozzáadjon a gyerek életéhez és ne traumatizálja egy életre, mert valaki a régi tanult és átélt!, még mindig érvényesnek gondolt módszer  üvöltés, utasítás, parancs, megalázás) eszközeivel él.

A sport elképesztően sokat tud adni.  A rendszeres munka örömét, a valahova tartozás biztonságát, kitartást, motivációt, jó értelemben vett fegyelmezettséget, értékrendszert, a siker érzését, a kudarc elviselésének képességét. Ha mindehhez párosul az, hogy fejlődhet mentálisan, lelkileg kiegyensúlyozott marad, megerősödik, vagy éppen kialakul az önbizalma és elhiszi, hogy képes rá, akkor van értelme.

Az átalakulás legelején járunk. Mindenki érzi, hogy eljött az idő. Ehhez azonban az edzők és a gyerekek oktatására van szükség. Meg kell tanulnunk, mikor élnek át pszichés bántalmazást, mi az, amit nem kell eltűrniük. Miként lehet bizonyos kifejezéseket, szóhasználatot, eddig zsigerből használt módszereket átalakítani és ezek nélkül is eredményt elérni. Ki kell alakítani a megfelelő szabályozási kereteket, azokat betartatni, mert a cél az egészséges, boldog és sikeres gyerek. Mindenki ezt szeretné. A szülő, az edző és maga a gyerek is, aki leginkább a játék öröme miatt sportol. Ne vegyük el ezt tőlük! Egyszerűen nincs jogunk hozzá.

 

 

  • magyar tanár, újságíró, sportszülő

Fülöp Bea

Újságíró, magyartanár és két sportoló gyerek anyukája. Sokévnyi rádiós riporteri munka után fiam születésével elindult egy olyan változás, amely sok újdonságot, fejlődést hozott.

Tovább

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A cookie beállítások igény esetén bármikor megváltoztathatók a böngésző beállításaiban.