Beszélő tünetek avagy az élet negyven körül

Beszélő tünetek avagy az élet negyven körül

Az idén leszek 43. A saját bőrömön tapasztalom, hogy milyen az a „sötét erdő”, amibe az útjának felén téved az ember. Jó néhány olyan emberrel dolgoztam már, aki ebben az életszakaszban döntötte el, hogy foglalkozik magával és változtat. Mert – miközben kívülről nézve nagyon is rendben volt az élete – zavaró „tünetei” kezdtek lenni.

Az egyiknek mindig fájt valamije. A másik szüntelenül panaszkodott valamire. Valaki elsöprő szerelemre lobbant egy harmadik személy iránt, ami a család szétesésével fenyegetett. Más depresszív állapotokkal járó krónikus unalomról számolt be.

Ami közös az itt felsorolt panaszok gazdáiban, hogy a konvencióknak megfelelő életet éltek. Kimondott vagy kimondatlan külső elvárások alapján választottak pályát és már korán nekiláttak a beléjük táplált életprogram megvalósításának. Ez a program előre tartalmazta, hogy milyen egy házasság, milyen a jó szülő, mi a siker és, hogy mit kell elérni az életben. Megházasodtak tehát, egyre nagyobb lakásokba költöztek, házat építettek, gyerekeik lettek. Egyfajta hipnotikus álomban tették a dolgukat. Lakás-felújítottak, kocsit cseréltek, különórákra cipelték szépen fejlődő gyerekeiket. Eközben fokozatosan, szinte észrevétlenül elfeledkeztek arról, hogy kik is ők valójában. Mire elértek negyvenes éveikbe,már lefuttatták ezt az „alapprogramot”.

És ekkor sokukban felmerült: „Tényleg ezt akartam? Ilyen munkát, ilyen házasságot? Ez vagyok én?” Mocorogni kezdett régóta elhanyagolt igazi természetük. Hogy enyhüljön nyugtalanságuk, a valódi vágyaikkal való, veszélyesnek tűnő szembesülés helyett tudattalanul más megoldást választottak. Olyat, ami kellemetlen ugyan, de a felépített rendszert, a családi, munkahelyi státusz quo-t látszólag nem bolygatja. Legalábbis egy ideig. A „Nem is akartam közgazdász lenni” – érzését az inspiráció gyötrő hiánya fedte el az egyébként jól fizető, biztos munkahelyen. A haragot testi fájdalmak helyettesítették, hogy ne kelljen szembefordulni a család dolgait régóta egyengető szülőkkel. A lelkiismeretes, önmagát mindig háttérbe szorító feleség szerelmes lett valakibe, „akinek fontos, hogy én mit akarok és, hogy mire vágyom”.

Hozzám akkor jöttek el, amikor ezek a „pótmegoldások” már kezelhetetlennek méreteket öltöttek.

Akikről itt beszéltem, azok szenvedtek már annyira és voltak elég bátrak ahhoz, hogy változtassanak és ha kellett, megvívják csatáikat. Megszólították és újra gondjaikba vették elnyomott részüket, amelyről kiderült, hogy képes a tünetek helyett, építő módon is megnyilatkozni. A hátfájásból így lett egyenes beszéd, a családot felforgató házasságon kívüli szenvedélyből őszintébb és mélyebb kapcsolat a házastárssal. Az unalomból pedig az élet apró örömeinek játékos átélése.

Valódi természetünk nem hagyja magát elnyomni, félreállítani. Ha kell, a testünkkel jelez vagy az érzelmi egyensúlyunkat borítja fel, mint egy elhanyagolt és dühös gyerek. Újra és újra megmutatja magát, hogy vegyük már észre és foglalkozzunk vele.

írta: szakértőnk – Kaposi Kálmán, pszichológus