Szeptember közepén a trópusokról, ja nem, a tanáriból jelentem…

Szeptember közepén a trópusokról, ja nem, a tanáriból jelentem…

A második hét végének fülledt, izzasztó napjaiban már szinte mindenhol elkezdődött a munka valamiféle órarenddel. Valamifélével, hiszen minden intézményben az átlagosnál nagyobb volt a bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy ki kezdi el az évet, ki tölti felmondási idejét, ki ment át másik intézménybe, és sajnos az is egyértelmű már, ki hagyja el a pályát. Lehet persze számháborúzni, de ha akár egyetlen pedagógus is távozott, azzal veszítünk. A szakma és a gyerekek is. Szóval innen indulunk. Ha csak egyetlen kollégával kevesebbel dolgozunk ahhoz képest, ahogy tavaly év végén befejeztük, az azt jelenti, hogy valakinek több órája, több helyettesítése, több javítanivalója, több ügyeleti ideje lesz. Az aprónak tűnő 45, vagy éppen 10 percek is gyengítik a szakmát. A pedagógust, akinek továbbra sem csak a megalázó fizetése okoz gondot, hanem a körülményei. A légkondicionáló nélküli pici termek, ahol 30 fok körüli hőmérsékletben 30 körüli létszámmal együtt szenved a gyerekekkel éppen úgy, ahogy majd év végén teszi júniusban. Nem, ez nem részletkérdés, ezek bizony gyakorlati példák, nem íróasztal melletti ötletelések, víziók.

 

Persze nyíltak új iskolák, új épületek és ez jó hír. De az általánosan jellemző (személyi és infrastrukturális) körülmények gyengítik a gyereket is, hiszen szakember nélkül, kellemes munkakörnyezet nélkül nincs színvonalas oktatás. Gyerekmegőrzés talán lehet, de oktató-nevelő munka nem. Félek, hogy a szülők sem ezt várják az intézményektől. Hanem azt, ahogy alsós kolléganőm lelkendezve mesélte tegnap a nap végén, milyenek a kis elsősök. Mennyire jó velük együtt lenni, mert okosak és olyan hamar megtanulják az iskola szabályait és hallgatnak rá és hát igen, sokat beszélgetnek, húsz perc alatt elfáradnak, de akkor pihennek és játszhatnak szabadon. És hogy egy kislány tegnap elesett és porosan, sírdogálva ült 30 percet az ölében vigasztalásképpen, mert még nagyon fájt… ő pedig kedvesen, türelemmel, szeretettel babusgatta.

 

Tudja valaki a nem tanár és leginkább döntéshozó pozícióban lévő emberek közül, hány perc pihenő ideje van egy óvónéninek, egy tanítónéninek? Segítek, semennyi. Ők szinte egy pillanatra sem hagyhatják magukra a kicsiket. A pedagógusok több időt töltenek a gyerekekkel, mint a saját szüleik. A gyerekeink mellé szakmailag képzett, kiegyensúlyozott, motivált pedagógusok kellenek, nem meghurcolt, megalázott, megbélyegzett státuszú munkavállalók. Ahhoz, hogy valaki bírja és hosszú évekig elbírja a szakmával járó felelősséget, azt kell éreznie, hogy jó helyen van, hogy megbecsülik. Ezt pedig hosszú évek óta nem érzi a szakma. Milyen teher? Milyen felelősség? Íme egy történet:

 

Új osztály, iskolában nehezen boldoguló fiú évet ismétel. Magabiztosan jelzi előre, hogy ő bizony nem tud figyelni, nem megy neki a tanulás és általában ne is számítsak semmi pozitív dologra tőle. Mondom neki, hogy azért nézzük meg, adjunk egy esélyt a közös munkának. Téma a család, dolgozunk, beszélgetünk, ábrát készítünk. Kicsöngetnek, néhányan még odajönnek az asztalhoz, hogy meséljenek egy-egy fontos történetet. Odasomfordál ő is és csak úgy odaveti, hogy ezt a családfás cuccot ő biztosan nem csinálja ám meg. Kérdőn nézek, már majdnem belekezdek a motiváló monológom rövidített változatába, amikor foghegyről odaveti, félig már el is fordulva, hogy ,,apám 2 évesen eldobott magától, azóta fogalmam sincs mi van vele, kik a rokonaim…” Nincs  több kérdésem, de napok óta nem ereszt a történet. Ehhez hasonlóval minden pedagógus naponta találkozik. Ezzel is meg kell küzdeni, jól kell reagálni, és ha egy mód van rá, vissza kell adni a hitet abban, hogy azért az élet lehet ám jó. Az ő sorsa is lehet jobb. Van még esélye egy olyan életre, ahol az apák nem dobják el a gyerekeiket. Miután a társadalom jelenségei, problémái mind megjelennek az intézményekben, arra nem áldozni eleget, hogy ezek a körülmények a lehető legmegfelelőbbek legyenek egy sikeres, boldog élethez, hatalmas bűn. Az oktatás csak és kizárólag szakmai kérdés, ahol semmi helye semmiféle politikának. Ide tanárok, pszichológusok, fejlesztőpedagógusok, pedagógiai asszisztensek kellenek, mert a gyerekeinknek rájuk van szükségük. Jó lenne már ezt végre megérteni, elfogadni és egyetértésben haladni egy sikeres jövő felé, ahol minden gyerek megkapja, ami jár neki. Figyelem, törődés, jó körülmények.