Engedjétek meg, hogy gyerekek lehessünk!!!

Engedjétek meg, hogy gyerekek lehessünk!!!

Szülőként, nevelőként mindig jót akarunk a gyerekeinknek, viszont nem mindig tudjuk biztosan, hogy mivel, mikor teszünk igazán jót. Nevelésünk eredményével pedig néha csak évek múltán szembesülünk, amikor már esetleg késő. Talán ez is az egyik oka, hogy munkám során nagy elbizonytalanodást tapasztalok – különösen a szülők körében – a gyerekek nevelése, gondozása terén.

A másik oka azonban inkább az lehet, hogy a szigorú poroszos nevelés (helyesen) már nem divat, és sok családban túlzottan liberális, mindent a gyerekre hagyó módszer lépett a helyére. Sőt, a szülők ma nem is egyetlen módszert alkalmaznak, inkább különféle irányzatokat képviselő könyvekből nevelnek (nem egészen helyesen). Szerintem a járható út valahol e két szélsőség között van. Sajnos kiment a divatból a kérdés ösztönös, józan paraszti ésszel való megközelítése.

Az mindenki számára világos, aki gyerekek nevelésével foglalkozik, hogy a mai gyerekek mások, mint a 10 évvel ezelőttiek. Más módszerekkel, más eszközökkel lehet őket nevelni. Ez természetes, hiszen a világ is nagyot változott. Egy dolog viszont soha nem változik, és ez a szülőszoba-sorrend! Aki előbb született, az a nagy, aki később, az a kicsi. Mindig a nagy feladata a kicsi gondozása, nevelése, fejlesztése, és nem fordítva! Ha ezt a rendet nem vesszük figyelembe, ne csodálkozzunk, ha minden a feje tetejére áll!

Nem helyes, ha a felnőttkorunkra elsajátított tudásunkat, tapasztalatainkat nem adjuk át a gyerekeknek, mert feltételezzük, hogy ők már mindent tudnak, mint ahogy az sem, ha engedjük, hogy a gyerekek születésük pillanatától irányítsanak minket, ha nem állítunk fel ésszerű korlátokat, szabályokat számunkra. S mindezt azért tesszük, mert azt képzeljük, hogy ettől majd egyéniségek, felszabadult, lelkileg kiegyensúlyozott felnőttek lesznek; vagy ami még rosszabb, mert attól félünk, hogy a gyerek majd nem fog bennünket szeretni, ha határozottak, illetve következetesek vagyunk.

Sajnos azok a gyerekek, akik nem tanulnak meg alkalmazkodni és másokra odafigyelni, nem lesznek képesek önzetlen, érdek nélküli szeretetre sem. Akiknek nem tanítjuk meg saját példánkkal a gyakorlatban, konkrét élethelyzetekben, hogyan kell egy kudarcot feldolgozni, kezelni, hogy lehet stresszes, frusztrált állapotból okosan kijönni, vagy hogyan kell türelemmel kivárni valaminek a megszerzését (dicséret, játék, ruha stb.), nos, azok később semminek sem fognak tudni örülni. Azt fogják gondolni ugyanis, hogy a jó dolgok alanyi jogon járnak nekik, és ha bármilyen akadályba ütköznek, azt katasztrófának élik meg. Belőlük lesznek majd az örök elégedetlenek, a „depressziósok”, szenvedélybetegek, akik éppen azokkal szemben válhatnak zsarnokká, akik szeretik őket.

S még valami: amelyik szülő fél gyereke indulati kitörésétől, meghátrál a hisztijeitől, erőszakosságától, nem tudja a helyzetet okos szeretettel kezelni, az eleve feladja annak lehetőségét, hogy valaha is tiszteljék. Mert a gyengeségért nem jár elismerés, nem jár tekintély! A magyar nyelv azért zseniális, mert mindent ki tud fejezni pontosan, csak bele kell gondolni. Ha a szülő fél, akkor az csak fél(ig) szülő, azaz még nem nőtt fel. Dr. Csernus Imre1 pszichológus szerint, aki a nevelési problémák gyökerét alapvetően ebben látja, gyerek nem nevelhet hitelesen gyereket. S azért hiteltelen, mert a viselkedése nem követhető, nem követendő példa.

Végig kell gondolni tehát, hogy mit is szeretnénk a nevelésünk végére elérni, milyen tulajdonságokkal kell egy olyan gyereknek rendelkeznie, aki számunkra és környezete számára is elfogadható, és később milyen felnőtté kell válnia viselkedés, jellem, személyiség szempontjából. Ehhez a célhoz kell megtalálni a megfelelő módszereket. Ez persze tudatosságot és következetességet is feltételez. Nem elég a gyerekünket, a gyerekeket nagyon szeretni: ezt okosan, s az ő hosszú távú érdeküket figyelembe véve kell tennünk. Kérdés azonban, hogyan kell „okosan” szeretni, s mi okozza a mai nevelési problémákat.

A gyermekek változása

Az eltelt 10 évben ugrásszerűen megnőtt az öntörvényű, nehezen kezelhető, másokat zavaró, hiperaktív, sajátos nevelési igényű gyerekek száma, s a pedagógusok is egyre tehetetlenebbek velük szemben. A probléma már egészen kicsi korban megjelenik, s kamaszkorra egészen döbbenetes viselkedési zavarokat tapasztalhatunk (gondolok itt például arra, hogy két fiú megölte az osztálytársát, mert az már nem akart velük barátkozni).
Az ilyen a fiatalokban nem alakult ki az önkontrol, nincs belső normarendszerük, nem érzékelik, hogy tettüknek következménye van. Az értékrendjük torz. Ilyenkor akaratlanul felvetődik a felelősség kérdése. Kik, és hogyan nevelték vagy nem nevelték ezeket a gyerekeket? Hiszen egy gyerek sem születik eleve bűnözőnek! A problémás gyerekek nem maguktól válnak problémássá!

Ma már köztudott, elfogadott tény, hogy az ember egyénisége, jelleme, személyisége 0–7 éves kor közt alakul ki, rögzül, s utána már csak csiszolgatni, finomítani lehet rajta. Ezért is olyan fontos és meghatározó a nevelés folyamatában a csecsemő-, a kisgyerek- és az óvodás- kor.

(Hamarosan folytatjuk!)

írta: Tárnoki Ildikó
A teljes cikk a Raabe Kiadó Kisgyermekek, nagy problémák című kötetében jelent meg.