Mi a helyzet az óvodában?

Mi a helyzet az óvodában?

Óvodavezetőként (óvónő kollégáimmal együtt) egyre gyakrabban tapasztalom, hogy az alig háromévesen óvodába érkező gyerekek többségéből hiányzik a felnőttek iránti tisztelet, noha az eddig életkori sajátosságuknak volt tekinthető.

Szeptemberben sok „erőszakos” apróság kerül be az óvodába. Ők, ha valami nem úgy alakul, ahogy akarják, képesek órákig kitartóan duzzogni, nyafogni, másokkal kötekedni, játékhelyzeteket feldúlni, követelőzni. S hangsúlyozni szeretném, hogy itt nem a mamától való elszakadás nehézségeiről beszélek!

Körülbelül 10 éve volt egy olyan minicsoportunk, amelynek tagjai 4 évig jártak óvodába. Náluk még középső csoport elején is rendszeresek voltak a konfliktusok, a hisztik, a gyerekek állandóan veszekedtek, verekedtek egymással. Pedig kifejezetten jó képességű gyerekekről van szó, s az óvónőjük is melegszívű, kedves, gyerekszerető ember volt. Amíg tevékenykedett velük, látszólag minden rendben volt, ám a szabad játék idején nem tudtak egymással mit kezdeni – mindenki irányító, főnök akart lenni. Nem akartak együttműködni, a játékok elrakását meg egyenesen megtagadták; ezt az óvónő és a dadus (a személyzet) feladatának tekintették. Versenyeztek az óvónő kegyeiért, azt akarták, hogy csakis őket szeresse, a többieket ne.

Mi is volt a probléma a minicsoporttal? Nem alakították ki a közösségi élet szokásait, szabályait. Az együttműködés, a tolerancia ismeretlen fogalom volt körükben. Nem voltak egyértelmű, közismert határok. Ettől sok gyerek elbizonytalanodott, szorongott, vagy éppen folyamatosan provokálta a környezetét – kísérletezett, hogy meddig mehet el. Gondoljunk bele, mennyi energiát pazaroltak erre a gyerekek, mennyivel egyszerűbb lett volna, ha mi, a felnőtt nevelők (beleértve a szülőket) már az elején következetesen meghúzzuk azokat az ésszerű határokat, amelyek közt megtanulhattak volna biztonsággal közlekedni, környezetükkel harmóniában élni! Szeretném leszögezni, hogy nem a merev, szigorú, ellentmondást nem tűrő nevelői magatartást szorgalmazom, hanem a határozott, következetes felnőtt viselkedést. A gyerek ugyanis csak akkor tud önfeledt, vidám gyerekként létezni, ha bízik benne, hogy jó kezekben van, és a szeretett anyát, apát, óvónőt erősnek látja.

Végül ehhez a csoporthoz az utolsó két évben egy rutinosabb, „okosan szerető” kolléga került. A beavatkozással javítani lehetett ugyan a kicsik hozzáállásán, de tény, hogy ez a csoport sohasem lett problémamentes. Értelmileg iskolaérettek lettek, de érzelmi életüket tekintve nem.

Miután a következő években is hasonló gyerekek érkeztek hozzánk, ám szerettük volna elkerülni a fenti problémát, intenzíven foglalkozni kezdtünk a megoldási lehetőségekkel. Eddigi óvodai tapasztalataink alapján úgy fogalmaztuk meg a helyzetet, hogy a mostani 3 évesek többségükben értelmileg a korábbi 4 évesek szintjén vannak, de érzelmi életük egy korábbi 2,5 évesének felel meg. Ez nagy szakadék az EQ és az IQ között, s áthidalása önmagában is komoly feszültséget jelent a gyerek számára. Ráadásul a mai gyerekek energiaszintje magasabb, mint a tegnapiaké…

Lássuk be, emberpróbáló feladat egy nevelő számára, ha egy dackorszakban megrekedt, négyéves értelemmel és dupla energiával rendelkező kisgyerekkel kerül szembe! Persze csak addig, amíg meg nem találja hozzájuk a megfelelő nevelési módszereket, eszközöket. Minden gyerekhez van kulcs, csak nem mindig van nálunk! Csak akkor lesz esélyünk pozitívan, küzdelem nélkül hatni ezekre a gyerekekre, ha mi is folyamatosan fejlődünk, kutatunk, változtatunk a régen bevált, de ma már nem mindig eredményes módszereinken. Vagy éppen elővesszük a még régebbi megoldásokat…

A sikeres nevelés feltételei:

• A saját energiaszintünket fel kell hozni minimum a gyerek energiaszintjére. Egy kifacsart, fáradt anyuka, apuka, gondozónő, óvónő vagy tanítónő nem tudja meggyőzni a gyereket arról, hogy lélekben ő az erősebb, akire bátran támaszkodhat, és aki meg tudja védeni, bármi is történik. Pedig a gyereknek éppen erre van szüksége, hogy biztonságban érezze magát! Ha energia tekintetében látványosan a szülő fölé kerekedik, tudat alatt átveszi az irányítást, s hiányt pótol. Néhányan meg is fogalmazzák: „Otthon én vagyok a főnök!”
  Megfigyelheti bárki, ha ugyanez a gyerek egy karakteres, határozott személyiség közelébe kerül, már puszta jelenlététől is pillanatok alatt megnyugszik. Visszaváltozhat gyerekké, van honnan energiát meríteni.
• Az értelmi képességünknek meg kell haladnia a négyéves kort. Optimális a 22–60 közötti felnőttkor. A viccet félretéve, rendelkeznünk kell a gyerekek neveléséhez1 szükséges élettapasztalattal, megfontoltsággal, felelősségérzettel. Ezek egy érett, felnőtt személyiség tulajdonságai, kortól függetlenül.
• Tudnunk kell azt is, hogy honnan hová akarunk eljutni, és hogyan. A cél elérése érdekében következetesnek, de egyben rugalmasnak kell lennünk. Ismernünk kell a gyerek életkori sajátosságait, motiválhatóságát, hiszen sem az alacsony, sem a túlzott elvárásoknak nincs fejlesztő hatása.

A nevelésről való elképzelés tudatosságot feltételez. Tudom, mi jó a gyereknek, s erről hiteles példamutatással, beszélgetésekkel, érveléssel meg is tudom győzni.

Sajnos ma a szülők elsősorban a gyerekek értelmi fejlesztésére koncentrálnak. Ennek az igénynek sok óvoda különféle extra tanfolyamok szervezésével eleget is tesz, s ezzel időt von el a szabad, önfeledt játéktól. S nemcsak a szülők, de sok tanító is elvárja, hogy az óvodai nagycsoport kisiskolaként funkcionáljon2. Ezek a felnőttek nincsenek tisztában vele, hogy általában nem azok lesznek talpraesett, sikeres emberek, akik az iskolában kitűnő tanulók voltak. Egy eminens diáknak gyakran nem marad ideje ügyesedni, az „életet” megtanulni.

Kisgyerekek esetében ez fokozottan  igaz. A későbbiek szempontjából is sokkal fontosabb az érzelmi nevelés szerepe. Ha érzelmileg stabilak, kiegyensúlyozottak vagyunk, akkor bármit meg tudunk valósítani, meg tudunk tanulni, lesz hozzá erőnk. Ha nem, akkor csak kínlódunk, lázadunk, ellenállunk, vagy megfelelési kényszer hatása alatt, szorongva teljesítünk.

A kisgyerek a játékhelyzeteken keresztül ösztönösen sajátítja el, gyakorolja be az életet, utánozza a felnőtteket. A közös játék során automatikusan alakulnak ki az együttműködés szabályai, a másokhoz való alkalmazkodás képessége, a saját és mások határainak érzékelése és tisztelete, a kreativitás, a tudás megszerzése és átadása. Ezt a technikát nem kellene az óvodáskor végére eltüntetni, inkább iskoláskorban is tovább kéne vinni. Szerencsére mára már sok iskolában érezhető a kooperatív tanulás kapcsán az erre való törekvés.

„Engedjétek meg, hogy gyerekek lehessünk” – azaz hagyjuk őket szabadon játszani, akkor lesz esélyük rá, hogy normális felnőttek legyenek. Ehhez először is saját érzelmi életünket kell tudnunk irányítani, a feszültséget helyesen kell kezelni. Problémáink megoldásában legyenek olyan technikáink, amelyeket mintaként tudunk átadni!

Ha magunk is frusztráltak, nyűgösek, fáradtak, idegesek vagyunk, s kiabálással, morgolódással, veszekedéssel, esetleg érzelmi zsarolással intézzük a dolgainkat a gyerek előtt, nem várhatjuk el tőle, hogy ne utánozzon bennünket. Erre nem gyógyír egy hegyibeszéd a helyes és helytelen viselkedésről, mert nem leszünk hitelesek. Sőt, a gyerekben az rögzül, hogy „Te sem vagy jobb a Deákné vásznánál”.

Az sem jó, ha a gyerek előtt mindig megjátsszuk, hogy türelmesek, fáradhatatlanok vagyunk, amikor a valóságban éppen az ellenkezője az igaz. Igenis tudnia kell a gyereknek, hogy mikor legyen ránk is tekintettel egy kicsit. Foglalja el magát a játékaival, rajzolással stb.

(Hamarosan folytatjuk!)

írta: Tárnoki Ildikó
A teljes cikk a Raabe Kiadó Kisgyermekek, nagy problémák című kötetében jelent meg.

---

1 Szándékosan a nevelés, és nem a fejlesztés szót használom. A nevelők alatt pedig a szülőket és a pedagógusok közösségét értem.

2 Ha ez indokolt lenne, akkor egy évvel előbb is el lehetne kezdeni az első osztályt.