Tarr Bence László: Spirituális Gyereknevelés – 7. rész: Nevelúció…?

Tarr Bence László: Spirituális Gyereknevelés – 7. rész: Nevelúció…?

Mire is tanítjuk, és mire taníthatnánk gyermekeinket? Minden szülő számára szó szerint életbevágóan fontossá válik ez a kérdés, amikor gyermekének iskolát és ha tetszik, ha nem, nevelő-szülőt, úgynevezett pedagógust választ. Ma az iskolák már számos markánsan különféle gyermeknevelési programot ajánlanak, remélve, hogy a legjobbat nyújtják a gyermekeknek, de vajon valóban mi a jó gyermek-nevelés ismérve?

„Ha nem tudsz segíteni, legalább ne árts.”

A nem-ártás erkölcsi gyakorlatának bölcs buddhista alaptétele ez, amely a felébredéshez vezető erkölcsi fejlődés első állomása is egyben. Talán így ez lehetne a neveléssel szemben támasztott minimális elvárás is. Alapigazság ugyanis, hogy a gyermekek többsége – ha stabil családi környezetet tudhat maga mögött – köszöni szépen, nagyon jól fejlődik akár magától is egészen kisiskolás koráig. Ezért sem kötelező óvodába járatni a gyermekeket öt éves korukig; de miután az iskolalátogatás már általánosan kötelező, az iskola előtti évben azért válik kötelezővé az óvoda, hogy a gyermek a társas együttélés és a közösségi lét alapvető szabályait gyakorlati szinten elsajátítsa. Ezzel együtt az is bizonyos, hogy a közösségi élet és a gondos, főleg a rendszerességre és ismétlésre építő nevelőmunka, kimondottan fejlesztően hathat az óvodát látogató gyermekekre. Abban viszont minden nevelő-pedagógus egyetért, hogy nincs az az intézményes nevelési fórum, legyen az bármilyen haladó szellemű óvoda, vagy alternatív nevelőközösség, amely pótolhatná vagy ellentételezhetné a szülők nevelő szerepét. A gyermek számára ugyanis mindig a szülőpár A minta.

Fát gyümölcséről

Ma túlzottan sok szülő véli úgy, hogy a gondozás, dajkálás, nevelés, fejlesztés, tanítás feladatkörét egyszerűen átruházhatja más szakemberekre. Bébicsőszökre, óvónőkre, dadusokra, pedagógusokra, akik majd helyette ‘embert faragnak’ gyermekéből. Az általános kifogás az időhiány képzelt kényszere, amely álcája mögé olyan nagyon könnyű elbújni. Akárcsak kétszáz évvel ezelőtt, a széles néprétegek számára felfoghatatlan lett volna a gondolat, hogy saját gyermekét a szülei helyett valaki más nevelje fel. Ne feledjük, amikor a klasszikus szülői nevelés mellett általánosan megjelent az iskola-rendszer, akkor azzal együtt nem nevelők, hanem tanítók jelentek meg a világban. Nem véletlen, hogy a latin schola, amiből az iskola szó jön, egyben a scholāris, a ‘bölcs’ szavában is megjelenik. A tanítók szerepe ugyanis nem az volt, hogy a világ általános dolgaira neveljék a gyermekeket, vagy a köznapi ismereteket adják át nekik – erre a szülők voltak hivatottak, hanem azt ami ezen túl van. Ezt támasztja alá, az ‘iskola’ eredeti görög neve a scholeion, ami a szabadidő, szórakozás szóból (scholé) ered. Ma mégis sok szülő várja pusztán az intézményes oktatási rendtől, és a pedagógusoktól, hogy mindenre ők tanítsák meg a gyermekeket, az evés-ivás kulturált módjától, a fogmosáson keresztül, a vécéhasználatig. Amikor pedig gyermekük nem úgy fejlődik, ahogy ezt elvárják, a nevelőket, és az intézményrendszert teszik első helyen felelőssé.

Pedig amilyen a fa, olyan gyümölcsöt terem. Amennyiben a koragyermekkorban minden rendben volt, az óvodás-kisiskolás korú gyermekében a szülő rendszerint saját nevelése sikerét vagy kudarcát kell, hogy lássa. A felelősség spirituális értelemben nem átruházható.

A szülői felelősség

A magyar nyelv csodálatra méltó módon teszi megragadhatóvá szavain keresztül a lényeget. A szülő a felel-ős. Ő az aki minden kérdésre felel, ő az aki nevel, azaz nevet ad. És persze nem csak gyermekének, hanem a világ dolgainak is. Ezért a gyermek azt fogja tudni, amit szülei tudtak – ez a felelősség eredeti értelme. Tudni azt, amit szülei ráhagyományoztak, és fogadni ennek örök-ségét. Ma a legtöbb szülő persze nem tud és nem is képes örökíteni. Egyrészt, mert maga sincs semmi olyan birtokában, ami valóban örök érvényű, és így nincs meg az eredeti értelemben vett felelőssége sem. Talán mondani sem kell, hogy az e fajta örökség kizárólag szellemi értelemben értendő. Azt az emberi minőséget takarja, amely valóban idő feletti, és amelyet a szellemi ember egyetlen hagyatékaként gyermekeinek átadhat: a szellemi éberséget, a spirituális értelemben vett maga-tartást.

A nevelés értelme kizárólag ez lehet. Emlékeztetni gyermekeinket valódi önmagukra, valódi természetükre, a bennük lakó isteni természetre, és a minőségi élet örök igazságaira, amiket nem fog sem kor, sem szellem, sem pillanatnyi divathullám. Ami a valódi emberi örökség.

Mit kell tehát megtanulni?

A latin ēducātiō szavunk, ami eredetileg fel-nevelést jelent, ma az oktatás értelmében használt. Azaz első helyen, az okok feltárásának művészete. Az oktatás elsődleges feladata a dolgok valódi okainak és tényleges jelentőségének felmutatása. Így amikor gyermekünk iskolába megy, ebben ne tévesszük szem elől saját felelősségünket – és ne becsüljük alá ennek jelentőségét. Gyermekünk felnövekedésének egészen késői szakaszáig, mindvégig mi magunk maradunk a jelentős személyek. Legyen hát nekünk mit felmutatnunk. A tanulás a gyermek számára azt jelenti, hogy tanúbizonyságot és tanúságot tudunk adni azon értékek mellett, amelyek szerint élni érdemes. A gyermeknek egyetlen egyet kell tőlünk megtanulni, hogy hogyan lehet, és hogyan érdemes jól élni. Minden más szemfény-vesztés.

Ezért jó ha tudomásul vesszük, a szülői felelősséggel az is jár, hogy mi magunk megtesszük a tőlünk telhető lehető legtöbbet, hogy értékes és követendő mintát adjunk gyermekeinknek személyes példánkon keresztül. Hogy mi magunk is tanulunk, olvasunk, kutatunk a válaszok után. Hogyan is várhatnánk el gyermekeinktől, hogy tanuljanak, fejlődjenek, ha azt látják mi magunk nem így teszünk? Ostoba felnőtt arrogancia azt gondolni, hogy egy felnőtt már kész van. Hogy számára nincs mit tanulni, fejlődni tovább. Az élet valóban élethossziglan tartó tanulás, ahogy ma divatos kifejezéssel illetik. Ha tehát esetleg menet közben elfelejtettük volna, tanuljunk meg ismételten tanulni! Mint mondtuk a scholé eredeti értelmében szórakozást jelent, így a tanulás tényleg öröm-forrássá válhat, ha nem kényszer, hanem lehetőség.

Forduljunk tehát nyíltan és érdeklődön a világ dolgai felé, fedezzünk fel új dolgokat! Ekkor fogjuk megérteni valójában mit is jelentett és jelent a tanulás, fejlődés! Azok a szülők akik például gyermekeikkel együtt tanulnak meg felnőtt fejjel valamilyen új sportot vagy tevékenységet, görkorcsolyázást, síelést, karatét, tai-csít, bármit, és rendszeresen együtt is csinálják, meglátják gyermekükkel mennyire elmélyülté válik kapcsolatuk. A gyermek ugyanis ilyenkor láthatja, hogy a szülő sem tévedhetetlen, hogy esetenként ugyanúgy küszködik az új feladatok végrehajtásával, mint a gyermek. A réges-régi evidencia itt válik a legkézzelfoghatóbbá: a szülő is ember. Nem tévedhetetlen és nem mindenható.

Megtanulni és megtanítani tehát egyetlen dolgot kell: hogyan lehet örömet lelni az új dolgok felfedezésében, az ismeretek befogadásában, magában az életben. És ezt, erőltetni egy gyermeknél pedig sohasem kellett, mivel a gyermekek ösztönös hozzáállása mindenhez az örök kíváncsiság és a mérhetetlen életöröm. Csak egyre kell vigyázni, hogy nevelésünknél ezt az eredendő hozzáállást ne tegyük tönkre, hogy legalább ezt ne rontsuk el!

A cikk szerzője előadónk, Tarr Bence László

Illusztráció: Alex Grey