Kapcsolódás, odafigyelés, beszélgetés, türelem, közösség, együtt töltött idő – amire mindannyian vágyunk

Kapcsolódás, odafigyelés, beszélgetés, türelem, közösség, együtt töltött idő – amire mindannyian vágyunk

Az utóbbi évtizedben egyre többet beszélünk a lelkünk egészségéről. Igaz hatalmas hátrányból indultunk, hiszen néhány évtizede még nem illett, nem szabadott ezzel másokat fárasztani. Családok éltek le egy életet megélt, aztán magukkal cipelt fájdalmaikkal, traumáikkal, elfojtásaikkal, hiszen egy asszony köténye sok mindent eltakart, a fiúk nem sírtak, ami nem ölt meg az megerősített és hasonlók. Ezektől még ma is nehezen szabadulunk és cipeljük hozott mintáinkat. Így alapítottunk családot és így örökítjük tovább saját lelki betokosodott fájdalmainkat.

 

S bár ma már felismertük, elfogadjuk az érzelmeink fontosságát és könyvtárnyi szakirodalom született a témában, sőt az akadémiai orvoslás is elfogadja a pszichoszomatika létezését, ez nem tette könnyebbé az életünket. Tudjuk, hogy fontosak az érzéseink, azokat felismerni, elmondani, kifejezni, feldolgozni a mai napig nem tudjuk és gyakran saját gyerekeinknek sem adjuk át.

Pedig a mentális egészségünk az érzelmek és a viselkedésünk szabályozásától is függ, amely egyébként a gondolkodást is befolyásolja, így megkerülhetetlen a test-lélek és szellem egysége, harmóniája. Tanárként naponta tapasztalom, hogy egy-egy vers kapcsán, ha érzelmekről beszélgetünk, van a szomorú és a boldog. Ennyi. Hogy lehet az, hogy mindent igyekszünk megadni gyerekeinknek tárgyak, élmények formájában, de nem adjuk nekik meg azt a tudást, képességet, hogy azonosítsák, kifejezzék érzelmeiket? Naponta látok szorongó, érzelmileg elhanyagolt gyerekeket, dühöngő tizenéveseket, akik nem tudják uralni az indulataikat, mint ahogy egyre több diák küzd pánikbetegséggel is.

Ezzel a kérdéssel érkeztem a találkozónkra Nagy Veronikával, aki két kisgyerek anyukája, élményterápiás szakember, megoldásfókuszú coach, ám kismamaként mégis olyan kihívásokkal találta magát szemben, melyekhez nem volt jól működő eszköze. Ekkor talált rá a Kapcsolódó Nevelésre, aminek köszönhetően családjának mindennapjai sokkal több, mélyebb, igazabb figyelemmel, sok-sok mozgással, hangoskodással, valamint intenzíven, valóban megélt érzésekkel és érzelmekkel, és sok-sok közös nevetéssel és játékkal gazdagodtak. Azóta pedig a Kapcsolódó Nevelés oktatójaként tanítja is az eszközöket.

 

Miben lehet segítségünkre a Kapcsolódó Nevelés?

A Kapcsolódó Nevelés egy pozitív gyermeknevelési szemléletmód, mely öt egyszerű, mégis zseniális eszközt kínál azoknak a szülőknek, akik érzik, hogy másképp szeretnének gyermeket nevelni, mint ahogy ők felnőttek. A szemléletmód alapja a meghallgatás. Fontos, hogy milyen belső állapotból, hogyan hallgatom a másikat, legyen az a gyermekem vagy egy másik felnőtt, mi a szándékom, mi van a testemben, lelkemben. Figyelmes, szeretetteli odafordulásunkkal, jelenlétünkkel ugyanis támogathatjuk a másik fél öngyógyító folyamatait.

A Kapcsolódó Nevelés ugyanis azzal indít, hogy odafordul a szülőhöz, és azt kérdezi: Hogy vagy? Aztán hallgat. Meghallgat. Nem ítélkezik, hanem azt mondja: Veled vagyok. Nem csoda, hogy ilyen nehéz. Ilyen a világ, ennyi nehézség van, természetes, hogy így reagálsz. És most nézzük meg, mit kezdhetsz ezzel. Én itt vagyok és hallgatlak. Ez egy nagyon egyszerű dolog, ám ma alig fordulunk oda a másikhoz és tesszük fel ezt a kérdést.

Azt tanultam, és tapasztalom is, hogy sokan nőttünk fel úgy, hogy nemigen tanultuk meg, hogyan működnek az érzések, és mit kezdjünk velük. Félünk érezni, de talán már erre sem emlékszünk. Helyette mondjuk tudattalanul, kiadjuk a parancsot a testünknek, lelkünknek, hogy ne sírj, ne hisztizz! A testünk, az érzéseink beszélnek hozzánk, de mi sokszor ezt meg sem halljuk. Ezt hozzuk otthonról, ezt tartjuk természetesnek, el sem hisszük, hogy lehetne másképp. És ezt adjuk tovább a gyerekeinknek is. Ezzel azonban sajnos elnyomjuk a testünk természetes öngyógyító folyamatait, így az át nem élt érzetek, meg nem élt érzések bennragadnak a testünkben. Sejtjeink elraktározzák a feszültséget, ami idővel fizikai szinten is jelentkezik majd. Ezért is fontos a testérzetek, az érzések és érzelmek felismerése, kimondása, megélése biztonságos közegben, azaz egy támogató, meghallgató másik fél jelenlétében.

 

Azért ez néha félelmetes is. Kinek ne lenne szülőként sokkoló hisztis élménye? Elkerülhető ez?

Nem kell elkerülnünk. Mi történik, amikor a gyermekünk sír, hisztizik? Ilyenkor az idegrendszere túl van terhelve, a test pedig igyekszik visszabillenteni, harmóniába hozni magát, így kivezetni az izmok, a kötőszövet feszültségét, például sírással, remegéssel, hangadással, kapálózással. Az érzés ugyanis jön és megy – ha hagyjuk. Az a természetes, ha érzek a lelkemmel, és ez látszik a testemen. A hiszti esetében tehát az a kérdés, hogy szülőként hogyan legyünk gyermekünkkel, mikor ilyen intenzív, nagy érzéseket él át. Sokan talán tehetetlenséget érzünk ilyenkor. A Kapcsolódó Nevelés erre azt mondja a szülőknek: ,,Csak hallgasd meg, maradj vele, még mondanod sem kell semmit, szerető, figyelő, érző jelenléted elég. Gyermeked teste bölcs, és így gyógyítja magát. Meglátod, ha az érzés végigmehetett rajta, fellélegzik, ásít, teste ellazul, gondolkodó agya újra bekapcsol, ami aztán alkalmassá teszi arra, hogy új dolgokat tanuljon, kitekintsen a világba.” Ez a sírásmeghallgatás nevű eszköz.

A Kapcsolódó Nevelés eszközeivel azt tanítjuk meg, hogy érezni biztonságos, melletted vagyok és szeretlek mindig, most is, amikor sírsz, kiabálsz. És én azt hiszem, ez a feltétel nélküli szeretet.

 

Egyre többször beszélünk a szabályokról, illetve azok hiányáról, ami elbizonytalanítja a gyerekeket és szorongást okozhat. Fontosnak tartod-e a határok kijelölését?

A Kapcsolódó Nevelés szeretetteli vagy szelíd határszabás nevű eszköze erről szól. Először gondoljuk át, hogy tényleg szükség van-e a határra, amit épp kínálni szeretnénk a gyermekünknek. Vajon miért szeretnénk itt határt szabni: magunk miatt, vagy a biztonság miatt, vagy külső körülmények miatt, vagy a gyermekünk miatt? És vajon mi az, aminek határt szabnánk: a gyermekünk érzései, gondolatai, viselkedése, akarata? Fontos, hogy felnőttként mi a szándékom a határral, és fontos tudnom, hogy bármi legyen is az, lehet, hogy a gyermekemnek ez nem fog tetszeni. Amikor nemet mondok a viselkedésre, talán sírni kezd majd, dühöngeni, rúgkapálni.  És ez teljesen rendben van. Ha kapcsolódósan nevelünk, a határt sokszor nem azért kínáljuk, mert mi valamit úgy akarunk, és kész. Hanem a határral lehetőséget teremtünk gyermekünk számára, hogy a felgyülemlett, már nagyon feszítő érzéseit kitehesse, kipörgethesse magából. És ezekre a heves vagy akármilyen érzésekre, melyek a nem együttműködő viselkedést okozzák, egy nagy igent mondunk. És ott maradunk a gyermekünkkel, amíg a folyamat tart.

A másfél órás cukrászdás beszélgetés után egyértelművé vált ismét, hogy a legegyszerűbb dolgok hiánya betegíti meg az emberi lelket: kapcsolódás, odafigyelés, beszélgetés, türelem, közösség, együtt töltött idő. Erre van szükségünk minden életkorban. Nem megvásárolható, nem rendelhető és nem pótolható semmivel. Ne hanyagoljuk el!