Tarr Bence László: Spirituális Gyereknevelés – 9. rész: Spirituális felnőtté válás

Tarr Bence László: Spirituális Gyereknevelés – 9. rész: Spirituális felnőtté válás

Út a Teljesség felé

A legtöbb szellemi kultúrában a ’felnőtté’ válás egyben egy beavatási fokozatot is jelent. A legtöbb tradicionális életvitelben elképzelhetetlen és egyben felfoghatatlan, hogyan válhat bárki felnőtté anélkül, hogy kiállná a felnőttség ’próbáját’, anélkül, hogy megkapná a megfelelő beavatást. CSAK a mi kultúránkban gondolják és képzelik sokan, hogy felnőtté válni annyit jelent, mint átlépni egy bizonyos korhatárt…

Egyéni sorsvállalás

A spirituális létszemlélet azt a felfogást vallja, hogy minden ember, rendeltetéssel érkezik erre a világra. Miután minden ember egyszeri, egyedi és megismételhetetlen, hatalmas jelentősége van annak, hogy vajon felnövekedése során, képessé válik-e egyéni sorsának felismerésére, annak vállalására és beteljesítésére. Egyes keleti tanítások szerint minden gyermek azért érkezik erre a világra, hogy az itt élőket tovább okítsa, és így válik minden egyes generáció egyre és egyre érettebbé, bölcsebbé; – feltéve, hogy mi szülők képesek vagyunk elengedni azt a képzetet, hogy mindenben nekünk kell gyermekeinket tanítani, és ők nem taníthatnak bennünket semmire. Ha elfogadjuk ennek a lehetőségét, akkor szülői felelősségünk abban áll, hogy segítenünk kell gyermekünknek kibontakoztatni azt a tudást és bölcsességet, amit magában hordoz, és segítenünk kell neki rátalálni arra a sorsfeladatra aminek beteljesítésére erre a világra érkezett.  Ez gyakorlatilag a karmikus következmények feldolgozását, és azok életprogrammá alakítását jelenti.

Minden gyermek hordozza saját sorsát lelkében. És mikor a felnőttkor küszöbére ér, el is kezdi belülről feszíteni ez a rendeltetésvágy, ez a küldetéstudat. Nincs is talán hevesebb tűzzel égőbb, lángolóbb, mint az ifjúság korszaka, ami persze, ha nem itatódik át a nemesedés vágyával vagy más valódi eszmével, a közönséges szellemi arrogancia és a hamis küldetéstudat szintjére süllyed. Nemes értelemben minden fiatal felnőttben él a ‘kiválasztottság-érzet’, és nagy szülői felelősség ennek kezelése. Nagy felelősség, mert egyszerre helytelen ennek az érzésnek az elutasítása, hiszen valóban minden ember kiválasztott valamilyen egyéni sors beteljesítésére, de ennek felerősítése, nárcizmushoz és saját magunk és döntéseink túlértékeléshez vezethet.

Éppen ezért, a felnőtté válás folyamatában a szülőnek beavató szerepe van. Ő az aki segíthet gyermekének betagozódni a világot transzcendens szinten meghatározó szellemi hierarchia, megfelelő fokára. Ő az, aki segíthet felnövekvő gyermeke számára, annak lelki érettségi szintjének megfelelő tan-tárgyat, foglalkozást, érdeklődési kört találni. Pedig sok szülő tévesen viszolyog a beavató szereptől. Még az élet hétköznapi dolgait illetően is. Nagyon praktikus oldalról fogalmazva, például nem meri vállalni a felelősséget, hogy ő legyen az első aki borotvát ad fia kezébe és megtanítja borotválkozni, felvilágosítsa a szexuális élet kérdésköréről, megtanítsa udvarolni vagy autót vezetni, stb. Szégyenletes módon pont a felnőtt élet központi és legfontosabb kérdésköreibe nem ő avatja be gyermekét. És ha ez így van a gyakorlati élet dolgaival, még inkább így van a szellemi élet kérdéseivel!

A szellemi érettség fokozatai

A világban élő ’fenőttek’ többsége, maga is gyermekember, még ha szülő is. És a szülői szerep csak ráerősít az ilyen gyermekember hiányosságaira, ami csak bánatot, keserűséget és kudarcélményt hoz. A szülő ugyanis, gyermeke felnőtté válása tükrében kényszerül szembenézni saját maga hiányaival. És itt a döntő pillanat. Ahol választani kell. Ahol a valódi szellemi választás lehetősége egyáltalán fennáll.

Elfogadja-e a szülő saját gyermekét, mint vele egyenrangú ’felnőtt’ gyermekembert, aki pontosan annyit ér mint ő maga. Vagy sem. Ha nem, felnövekvő gyermeke menthetetlenül a hamis individuáció és függetlenség csapdáiba kerül: annak a téveszmének a fogságába, hogy lehet és kell is a szülőktől független életet élni; és hogy a felnőttség záloga minden ember számára az ’önállóság’. És így jut ez a sötét kor az egyedül álló és magányos emberek kárhozatára, ahol sok-sok ’felnőtt’ egy-én él, teljes elszigeteltségben egy darabokra szakadt világban. A mai kor felnőtteinek világa inkább egy tébolyda zárkaira hasonlít, ahol mindenki a saját téveszméinek hódol a maga gumiszobájában. Pedig higgyük el, nem ezért érkeztünk erre a világra! És gyermekeink sem ezért vannak itt.

A cikk szerzője előadónk, Tarr Bence László

Illusztráció: Alex Grey