Anya lettem, de hol a boldogság?

Anya lettem, de hol a boldogság?

Annyira sosem voltam naiv, hogy elhiggyem, amit a – jellemzően amerikai – filmekben mutatnak a szülésről: hogy a kismama egyik pillanatról a másikra erőteljes fájásokat érez, majd alig jut idejük arra a totál kétségbeesett kispapával, hogy a kórházba érjenek, mert már a taxiban-liftben kipottyan a gyerek. Természetesen néhány jó vagy kevésbé jó poén, némi nyögés, lihegés és fenyegetés mellett – melyek mind apuka nemesebb szerveit veszik célba miheztartás végett -, röpke pár óra leforgása alatt, néhány nyomásra életet adnak kb. 3-4 hónaposnak kinéző csemetéjüknek.

Tegye fel a kezét, aki valaha is, lett légyen bármennyire is gyermektelen, fiatal és a többi, ilyennek képzelte a szülést! Ugye, hogy senki? Hiszen, aki legalább egyszer beszélgetett a saját anyjával a szülésről – és ezt valószínűleg minden gyerek megteszi -, tudja, hogy a szülés ennél azért hosszabb és bizonyos szempontból nehezebb menet is.

Amit viszont még én is teljesen elhittem ezeknek a filmeknek, az a szülést közvetlenül követő képsor, jelenet: babácskát szépen fésült és jól öltöztetett állapotban átadják a hasonló állapotban lévő anyjának (nem, nem ezt a részt vettem be), aki apukával összedugott fejjel gyönyörködik csemetéjükben. Boldog csókváltások, totális eufória, „sziaénvagyokazanyukád”, úristenezalegszebbnapazéletemben!

Teljesen elhittem. Aztán kénytelen voltam szembesülni a valósággal. Eljött a saját szülésem időpontja, amikor az olyan nagyon várt gyerekem készülődött a világra. Nem féltem, nem izgultam, éreztem, hogy menni fog a dolog, jöjjön, aminek jönnie kell, nemsokára ott foghatom a kezemben, és de jó lesz! Biztos nem fogok látni a boldogságos könnyektől! Hogy fogok én úgy első fotókat készíteni? (Na, ebben naivnak bizonyultam!)

Aztán jött egy másfél napos vajúdás. Nem kibírhatatlan, sőt, állítom, hogy jobban jártam azoknál, akik 7-8 óra alatt szülnek meg. De hosszú volt, kimerítő, igazi fáradtságos munka – ez talán a legjobb kifejezés rá -, és igen, azért jutott fájás is rendesen. Közel sem úgy, hogy rémmeséket kelljen írnom róla – egyébként sem szeretem a riasztó történeteket -, de volt. És ha napi nyolc óra melóban elfárad az ember, talán el tudjátok képzelni, hogy másfél nap után hogy éreztem magam. Bár volt közben pár olyan óra, amikor szunyókáltam, de rendre felébresztett egy-egy kósza fájás.

De végül elérkezett az a pont, mikor a gyerek úgy érezte, nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta! És bújt, meg nyomult előre, én meg segítettem neki, ahogy csak erőmből telt. És segített még az apukája, a szülésznő és a szülészorvos is azzal, hogy cheerleaderként bíztattak a partvonalról, hogy most még szedjek össze egy kis erőt, csak még egy picit, már ott a feje, mindjárt kint van, nagyon jól csinálom. (Egyébként már csak ezért is megéri szülni egy gyereket, ennyi őszinte drukkere ritkán van az embernek.)

És végül kibújt. A szülésznő felemelte, és ahogy a levegőbe emelkedett, a csepp csemetének félbehajlott a teste, pontosabban a lábai visszaugrottak a nyakához. Aztán rámtették, és nyöszörgött, én meg fogtam. És csodálkoztam, hogy nincs eufória. Akkor most már az elején rossz anya vagyok?

 

A teljes cikk a Babanet oldalán olvasható, a folytatásért kattints IDE.

Felelős Szülők Iskolája
  • Felelős Szülők Iskolája

Felelős Szülők Iskolája

A Felelős Szülők Iskolája 2010 óta működő aktív szakmai és civil közösség, mely keretén belül az ideális gyermeknevelésre, az „elég jól” működő családra és a felelős szülői attitűdre keressük a válaszokat.

Tovább

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A cookie beállítások igény esetén bármikor megváltoztathatók a böngésző beállításaiban.