“A szívedben is születhet gyermek” – Kádár Annamária

“A szívedben is születhet gyermek” – Kádár Annamária

Dr. Kádár Annamária neve sokak számára ismert: mesepszichológia mese- és szakkönyveivel számos szülőnek, nevelőnek segít a gyermekek világának megértésében. Egy vele készült interjúból mutatunk részletet, amelyben a gyászról és az örökbefogadásról, a szívben született gyermek csodájáról mesél a pszichológus.

A Vasárnap portálján Gyöngy-Pethő Krisztina beszélgetett Kádár Annamáriával.

A házasságunkban több mint tíz év után jöttek a gyerekek, de azt megelőzően is már a párkapcsolatban megtanultunk összefogni. Volt 18 évünk, hogy összecsiszolódjunk. Ebben minden volt: mindketten erős személyiségek vagyunk, voltak viták, veszekedések, de idővel megtapasztaltuk egymás határait, és így egy nagyon erős szövetség jött létre köztünk. Sok nehézségen mentünk át, és ez összecsiszolt bennünket. A sikerek mellett rengeteg csalódás, kudarc is ért, mind a munkában, mind a gyerekvállalás terén. De utólag úgy látom, hogy ezek megerősítettek bennünket – mondja Kádár Annamária.

– Szerelmük, szeretetük gyümölcse két fantasztikus kislány, akiket örökbe fogadtak. Hogyan érett meg az örökbefogadásra való nyitottság?

– Ez egy hosszú, rögös út eredménye. A férjem igazi székelyként mondta is, hogy ő másnak a gyermekét nem neveli. Ha nekünk nem lesz gyerekünk, akkor ne számítsak rá, hogy örökbe fogadunk. Bennem viszont már nagyon rég motoszkált ez a vágy, már gyerekként is, érzésként bennem volt. A férjem egy ideig teljesen elzárkózott ettől.

2013-ban hat hét leforgása alatt egymás után elveszítette a férjem a szüleit, a két temetés között pedig én elveszítettem a megfogant kisbabáinkat. Ez az egész zaklatott időszak egy többszörös veszteség volt, és ekkor vesztettük el a legnagyobb álmunkat, hogy végre gyermekünk lehet. Ennek a folyamatnak a végén éltem meg először azt, hogy most már nincs erőm, nem tudom, hogy fogok ebből kimászni.

Ekkor a férjem nagyon megijedt, mert ennyire kétségbeesettnek, elesettnek még soha nem látott, mindig is én voltam az erős, a küzdő, az, aki nem adja fel. Ez egy jó helyzet volt abból a szempontból, hogy megengedtem magamnak azt, hogy elgyengüljek, és ebből az állapotból fordultunk körülbelül egy hónap alatt át oda, hogy együtt örökbe akartunk fogadni egy gyermeket. Ekkor érkezett az életünkbe Lilla és rá két év két hónapra Zsolna. Ma a férjem a lányaiért él, és már csak nevetünk azon, hogy annak idején hogy is látta ezt. Meg kellett érnie benne a döntésnek.

A szívem mélyén soha nem tudtam annyira elkeseredni, hogy azt gondoljam, nekem nem adatik meg, hogy anya lehessek.

Sokáig volt bennem egy álomkép, hogy fogok egy kisgyereket az ölemben. Amikor megláttam Zsolnát a nagy barna hajával és a sötét, majdnem fekete szemeivel, akkor belém hasított a felismerés, hogy ezt az arcot már láttam. Az ő arca volt, amit az álmaimban láttam. Csodaként éltem meg, hogy mennyire hasonlít rám. A nagylányom, Lilla, a férjemre hasonlít. Ahogy telik az idő, ahogy a történetek összekötnek, az arcvonásaink is hasonlóak kezdnek lenni. Ez a legcsodálatosabb!

– Milyen örömökkel és nehézségekkel járt az örökbefogadás útja?

Ez egy hosszú, küzdelmes, gyászfolyamatokkal teli út volt. Meg is szűrte az embereket körülöttünk, hogy kik álltak mellénk és kik voltak, akik lemorzsolódtak mellőlünk. Kapcsolati szinten egy nagyon jó rosta volt, s aki velünk maradt, az azóta is velünk halad.

A Jóisten elküldte a lányokat az életünkbe, csak kicsit nagyobb kanyarral.

Nemrég volt egy megható felismerésem. Április végén veszítettem el édesanyámat, és a halála után az volt bennem, hogy ha már ott van a Jóisten közelében, akkor kértem, hogy ha lehet, intézze el, hogy Zsolnát jogilag is örökbe tudjuk fogadni. Három nappal a temetés után megjelent a gyámügy és közölték, hogy ami addig stagnált az üggyel kapcsolatban, az felgyorsult, és most, november elején ott tartunk, hogy kicseréltük a keresztlevelet, és teljes jogú szülei lehettünk. Az időzítést nem tudom véletlennek tekinteni. Lehet, hogy nincs itt közöttünk a földi szinten édesanyám, de a kapocs örökre megmarad és él.

Az is érdekes, hogy a gyászfolyamatban mennyire tud segíteni egy gyerek. Egy nagy fordulat akkor történt meg bennem, amikor idén nyáron a barátnőm testvérének esküvőjén voltunk. Volt a gyerekeknek egy feladatuk: bekötött szemmel meg kellett találniuk az anyukájukat az alapján, hogy megsimogatják az arcokat. Nagyon izgultam, mert Lilla rengeteget simogat és biztos voltam benne, hogy felismer. Mindenki más felismerte a saját anyukáját, de Lilla nem ismert fel engem. Számomra ez olyan volt, mintha pofon vágtak volna, gombócok gyűltek a torkomban. Amikor mentünk hazafelé, az autóban megkérdeztem Lillát, hogyhogy nem ismert fel engem. A lányom megfogta az arcomat és mutatta, hogy nem voltak ott azok a labdácskák. A nevetés, a mosoly labdacskáira gondolt, amikor a szánk felkanyarodik és gömbök lesznek az arcizmunkból.

A gyászfolyamatban rengeteget sírtam, fiatalon, 64 éves korában, orvosi műhiba következtében veszítettem el édesanyámat. Ott az autóban azonban rájöttem, hogy nekem most előre kell néznem, hiszen ott vannak a lányaim, és az a feladatom, hogy minél többet játszunk, mosolyogjunk, nevessünk együtt. Akkor fordult meg bennem a gyász története. A gyermek sok esetben görbe tükör is, hiszen ha veled nincs valami rendben, azt ő egyből jelzi. Most már elmondhatom, hogy jól vagyunk. Soha nem is gondoltam, hogy a gyász is lehet szép dolog, hogy annak mentén megszületik bennem a hála, hogy mennyi mindent kaptam édesanyámtól, mennyi mindent köszönhetek neki.

A halál tudata tesz felelőssé az itt és mostban, hiszen nem végtelen a történetünk.

Amik megmaradtak, azok az emlékek, az együtt töltött idő. Ennyit viszünk magunkkal. Gyermekkoromban a halhatatlan királyfi meséje volt a kedvencem, és az életemet valóban végig is kísérte az élethez való görcsös ragaszkodás. Az élet viszont meghozza a tanítóleckéket, amelyek nevelnek, alakítanak bennünket. Mindig megvoltak azok a veszteségek, amikkel, ha nem küzdöttem meg, addig nem jött a következő lépcsőfok. Utalva egy korábbi kérdésre, mindenkinek megvan a maga belső sárkánya és az saját döntés, hogy megküzdök, vagy örökre ottmarad az életemben a félelmem. Ez a felismerés nem mindig kellemes.

A boldog időszakokban azonban nem is lehet annyira fejlődni, mint akkor, amikor megszenvedünk egy változást.

Ajánljuk figyelmetekbe a teljes interjút a vasarnap.hu-n!

Kapcsolódó esemény: VESZTESÉGBŐL NYERESÉG – AVAGY HOGYAN ÍRTAM ÁT A SAJÁT ÉLETMESÉMET?

Kávéházi beszélgetés anyaságról, örökbefogadásról és gyászról,

Kádár Annamária saját életmeséje alapján

2020. március 17., (kedd) 18:00

Tranzit Art Café  (1114 Budapest, Kosztolányi Dezső tér)