Látogatás Dr. Edith Eva Eger otthonában – Hesna amerikai naplója
Életének 99. évében elhunyt Dr. Edith Eva Eger pszichológus, író, holokauszttúlélő. A koncentrációs táborba érkezése napján, édesanyja elvesztésekor Josef Mengele előtt kellett táncolnia, de mégsem tekintett sohasem áldozatként magára. Elmondhatatlanul sokat tanultunk tőle a lelki szabadságról. A döntés, Az ajándék és A balerina című könyvek szerzőjétől Al Ghaoui Hesna kettejük találkozását felelevenítő írásával búcsúzunk. Dr. Edith Eva Eger emlékét, reményről, gyógyulásról, poszttraumás növekedésről szóló gondolatait, személyes példamutatását örökre megőrizzük. A wmn.hu cikkével emlékezünk rá.
A wmn.hu cikke eredetileg 2021. október 31-én jelent meg.
Edith Eva Egerrel beszélgetni olyan, mint egy tisztító- és töltekezőkúra. Ezt most Hesna is megtapasztalhatta, akit a 94 éves magyar származású holokauszttúlélő pszichológus San Diego-i otthonában fogadott, méghozzá frissen főzött paprikás csirkével. Al Ghaoui Hesna augusztusban érkezett meg az Egyesült Államokba férjével és két kislányával, ahol két féléven át kedvenc témáját, a poszttraumás növekedést kutatja a Berkeley Egyetemen. Mostanra berendezkedtek, úgyhogy bele is csapott a… paprikás csirkébe. Hesna amerikai naplója, 3. rész.
„Vajon elég sós lett a nokedli?”
Néz rám kíváncsian Edith Eva Eger, ahogy egy hatalmas, rotyogó fazék fölé hajolunk az La Jolla-i otthonában, San Diego egyik csodás tengerparti városrészében. El sem hiszem, hogy alkalmi főkóstolója lehetek a magyar származású asszonynak, akinek megrázó és felemelő története (és az ennek alapján írt A döntés című könyve) meghódította az egész világot. Edith Eva Egert, aki az auschwitzi haláltábort túlélve, pontosan 72 évvel ezelőtt hat dolláros adóssággal „a zsebében” kezdett új életet az Egyesült Államokban (ennyit kellett fizetni az utasoknak, hogy leszállhassanak az Amerikába érkező hajóról) ma a világ leghíresebb egyetemeire hívják pszichológiaprofesszorként előadni. A kétkezi gyári munkától jutott a katedráig.
És hogy én hogyan kerültem ennek a csupa derűt és szeretet árasztó asszonynak a konyhájába?
Amerikai életünk a második hónapjába lépett, amikor eljutottunk oda, hogy a hétköznapok már nem a „túlélésről” szóltak – azaz arról, hogy megteremtsük ittlétünk logisztikai feltételeit és elrendezzünk mindent a gyerekek iskolai, óvodai elindulásával kapcsolatban. Kialakult egyfajta kellemes rutin a mindennapjainkban, majd beindultak az egyetemi órák, kutatási projektek is, és leülhettem végiggondolni azokat az interjúkat is, amelyeket erre a tanévre terveztem. A végtelennek tűnő listán szereplő nevek egytől-egyig a poszttraumás növekedés szakértői, vagy saját történetük által a nagykövetei. Azaz annak, a kutatási témámmá is választott jelenségnek a képviselői, amely szerint
a komoly krízisen átesett emberek egy része a megrázó élményből kifolyólag hosszú távon képes volt „növekedni”, a saját megélése szerint értékesebb, boldogabb életet kialakítani.
Annak idején háborús terepről tudósítva, és a Bábel című tévésorozatom forgatása közben is csupa ilyen történet után kutattam – az ilyen életutak mindig is végtelenül izgattak. Mint ahogyan az a kérdés is, hogy a személyiségünk, a genetikánk, a megküzdési mechanizmusaink és a környezetünk mely alkotóelemein múlik, hogy valaki egy trauma hatására összeomlik, míg más a veszteség feldolgozása után képes akár építkezni, tanulni, gazdagodni is az élményekből. Végül ennek a témának a tanulmányozására nyertem el azt a Fulbright kutatói ösztöndíjat, amelynek köszönhetően a Berkeley Egyetem pszichológiaszakán tölthetek két szemesztert, és amelynek hála, augusztusban Ervinnel, a férjemmel felpakoltuk az egész családot (azaz a három és hétéves gyerekeinket), hogy egy évre Amerikába költözzünk.
A cikk folytatása a wnm.hu oldalon olvasható.
Forrás: wmn.hu





