„A gyerekbántalmazás sokkal alattomosabban kúszik be a jó családokba”

nő ül egy vászon előtt

„A gyerekbántalmazás sokkal alattomosabban kúszik be a jó családokba”

Tudomásul kell végre vennünk, hogy a családon belüli erőszak – akár fizikai, akár szexuális – létezik, ha tetszik, ha nem. Mégpedig átlagcsaládok átlagotthonaiban. Csak rajtunk áll, hogy mit kezdünk vele.

Talán nem túlzás azt állítanom, hogy egyetlen film sem volt rám még annyira erős hatással, mint a Születésnap című 1998-as dán alkotás. A film alapját egy családon belüli erőszak adja, de sokkal, sokkal többről szól ennél. Sebestyén Eszter pszichológus írása a wmn.hu oldalon jelent meg – ebből idézünk az alábbiakban.

Egyszerre imádtam és gyűlöltem

Imádtam, amiért annyira életszerű, nincs semmi olyan hatás benne, ami elterelné a figyelmet a mondanivalóról. Többek között ez volt a „dogma-filmek” néven elhíresült törekvés célja, hogy sem zenei aláfestéssel, sem mesterséges fénnyel, és semmilyen külső hatással ne körítsen, ne mutasson semmi mást, mint ami valójában történik, semmit a csupasz valóságon kívül.

És épp ez az, amiért utáltam is, mert könyörtelenül szembesít az emberi valósággal. Nem szépít, nem kertel, nem finomít. Vannak olyan témák, amiknél talán tilos is mindenféle stilizálás, mert néha muszáj a dolgokat úgy látnunk, ahogy vannak, színezgetés nélkül, ahhoz, hogy fel tudjuk mérni a helyzetek súlyát.

A film bemutatja egyrészt azt a tévhitet, ami még mindig tartja magát, hogy a családon belüli erőszak csak látványosan deviáns családokban fordul elő, az erőszak elkövetői pedig több kilométerről kiszúrható, messziről felismerhető bűnözők.

Hogy vannak az átlagcsaládok, a mintacsaládok, ahol a bántalmazás fel sem merülhet. Akiknek az életük rendezett, mint ahogy a gyerekeik is látszólag azok. Akikből a külvilág annyit érzékel, hogy minden rendben van, mert a külsőségekre mindig ügyelnek. De a külsőségek közt és a között, ami a zárt ajtók mögött történik, óriási szakadék tátong. Épp ez az oka annak, hogy a gyerekbántalmazás sokkal alattomosabban és masszívabban be tud költözni az ilyen „jó családokba”, mert a külsőségekkel fenntartják a „nálunk minden rendben van” látszatát, emiatt a gyerekek sokkal valószínűbben maradnak segítség nélkül.

A mintacsalád színjáték elveszi a gyerekektől a segítségkérés lehetőségét, hiszen érzik, hogy senki nem hinne nekik.

Egy ilyen családot ismerhetünk meg a filmen keresztül

A köztiszteletnek örvendő családfő a 60. születésnapi ünnepségére hív meglehetősen sok vendéget. A születésnapi köszöntőn az elsőszülött fiú, Christian azonnal bedobja a társaságba az atombombát, beszámol arról, hogy az apja gyerekkorában rendszeresen megerőszakolta őt és ikertestvérét.

A filmben a sokkoló történések sorozatának ez csupán a kezdete. Innentől főképp annak a keserű valóságát mutatja be a rendező, hogy milyen elszántan igyekszik mindenki tabusítani a témát. Hogy mennyire nem tudnak mit kezdeni a vendégek azzal, hogy egy egész más képet kaptak a családról, mint amit eddig képzeltek róluk.

A néző nem hiszi el, amit lát, hogy egy ilyen bejelentés után az égvilágon semmi, de semmi nem történik. Mindenki eszi tovább jóízűen a vacsoráját, beszélgetnek, poénkodnak, és egy darabig igyekeznek semmisnek tekinteni, amit hallottak.

A családtagok pedig teljes eltökéltséggel próbálják védeni a látszatot, ki-ki a maga módján. A főszereplőt az egyik testvére megveri, és kikötözi egy fához, amiért tönkreteszi a partit. A másik nyilvánosan hazugnak nyilvánítja Christiant, miközben pontosan tudja, hogy igazat beszél. Az anya pedig semmi mást nem tesz, csak az apát védi teljes mellszélességgel – azt az apát, aki a gyerekeit tönkretette. A saját fia ellen fordul, bolondnak kezeli, és nyilvános bocsánatkérésre kényszeríti. Annak ellenére, hogy ő is szemtanúja volt a nemi erőszaknak.

A film zseniálisan mutatja be azt a jelenséget, amikor egy erőszakot nem ahhoz az emberhez kötünk, aki elkövette, hanem ahhoz, aki kimondja.

Minden bántalmazás, amit semmisnek kell tekinteni, feldolgozhatatlanná válik

A filmben szereplő család több évtizede él úgy, mintha mi sem történt volna, mintha a nemi erőszak csak egy normális családi életbe tartozó kora esti tevékenység lenne, ami időnként előfordul. Az ilyen „jó családokba” alattomosan bekúszó bántalmazások éppen attól válnak elviselhetetlenül mérgezővé, hogy úgy kell tenni, mintha nem történt volna semmi. Mintha ez helyén való lenne. Mintha az, hogy az élet ugyanúgy folytatódik tovább – vacsoráznak, kirándulni, nyaralni járnak, kivasalják a ruháikat, és élik a megszokott családi életet – a bántalmazást legálissá és elfogadhatóvá tenné, amin nemes egyszerűséggel felülemelkedhetünk. Hiszen a szülők is ezt teszik.

Minden olyan bántalmazás, amiről nem lehet beszélni, amit semmisnek kell tekinteni, a gyerek számára feldolgozhatatlanná válik. Ez pedig a traumát erősen súlyosbítja.

Ha valaki felnőttkorában megpróbálkozik az ilyen súlyos traumák feldolgozásával, mint azt a film is mutatja, gyakran újra traumatizálják a meg nem értéssel, hitetlenkedéssel, kirekesztéssel. Süket fülekre talál, vagy éppen rosszindulattal vádolják, amiért nem úgy viselkedik a szüleivel, ahogy „illene”, esetleg haragot táplál irányukban.

A folytatás és a teljes cikk a wmn.hu oldalon olvasható.

  • Felelős Szülők Iskolája

Felelős Szülők Iskolája

A Felelős Szülők Iskolája 2010 óta működő aktív szakmai és civil közösség, mely keretén belül az ideális gyermeknevelésre, az „elég jól” működő családra és a felelős szülői attitűdre keressük a válaszokat.

Tovább

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A cookie beállítások igény esetén bármikor megváltoztathatók a böngésző beállításaiban.