Ami tökéletes, az nem valóságos

Ami tökéletes, az nem valóságos

Az “elég jó anya” fogalmának megalkotója, Donald Woods Winnicott szerint fontosak a valódi érzelmek, és sokféle csapdahelyzet várhat ránk, amik egy nem valódi kapcsolódás felé vezetnek.

Miért fontos, hogy a haragunkat is kifejezhessük? Mikor beszélhetünk valóságos kapcsolatról, és milyen csapdahelyzetek lapulhatnak előttünk, amik egy nem valódi kapcsolódás felé vezethetnek? Haragudhat-e egy anya a gyermekére, vagy egy gyermekterapeuta a kliensére, és hogyan kapcsolódik mindehhez Az oroszlánykirály? Donald Woods Winnicott kapcsán erről gondolkodott a mindsetpszichologia.hu szerzője.

A létezés konfliktusai kontra konfliktusmentes tökéletesség

A következőkben arra teszünk kísérletet, hogy egy elsősorban gyermekekkel foglalkozó pszichoanalitikus, Donald Woods Winnicott egy gondolatát bontsuk ki, minél több aspektusát megvizsgálva. Előrebocsájtjuk, hogy ez a kibontás csak a szerző gondolatmenete, variáció egy témára, és meghagyjuk a lehetőségét annak, hogy valaki másnak ettől eltérő úton induljanak el a gondolatai. Ezzel együtt talán sikerül megmutatni valamit abból, hogy miért is van óriási hatása Winnicott következő mondatának.

„Inkább lennék egy olyan anya gyermeke, aki az emberi létezés összes konfliktusát a lelkében hordja, mintsem egy olyan anyáé, akinek minden pofon egyszerű, aki mindenre tudja a helyes választ, és aki számára idegen a kételkedés fogalma.” – Donald Woods Winnicott

Winnicott, a brit pszichoanalitikus nevéhez köthető egyik legismertebb dolog az „elég jó anya” fogalma, ez jelenik meg egyrészt a fenti idézetben is. Winnicott szerint hiába vágynak arra az édesanyák, hogy tökéletes anyukái legyenek a gyermeküknek, ez úgysem lehetséges, ahogyan az sem, hogy a gyerekek tökéletesek legyenek. A kapcsolatnak nem tökéletesnek, hanem valóságosnak kell lennie – vallja Winnicott. A valóságos kapcsolatba pedig belefér, hogy olykor haragszunk egymásra, hogy utáljuk egymást, vagy hogy egy időre szívesen megszabadulnánk a másiktól.

Nagyon káros tud lenni ugyanis, amikor ezek a negatív tartalmak nem felvállalhatók, és nem tapasztalhatjuk meg a valónkat annak teljes mivoltában, a haragunkkal, a félelmünkkel és a kétségeinkkel együtt.

Engedd, hogy érezzem

Klasszikus helyzet például, amikor az újdonsült kismamával szemben azt az elvárást támasztja a környezete, hogy neki kell jelenleg a világ legboldogabb emberének lennie, hiszen kisbabája született, és mivel ennél többre nem is lehet szüksége egy nőnek, illik „nulla-huszonnégyben” vidámnak és mosolygósnak lennie. Haragudnia pedig sohasem szabad a gyerekre, mert akkor nem jó anya. Csakhogy eközben a valóság az, hogy kevés megterhelőbb munka létezik a „teljes állású” kismamáénál, akire hirtelen egy apró kis lény életben tartásának és fejlődésének minden létező terhe rázúdul. Ez (de akár egy sor másik dolog is) óhatatlanul életre hívhat rengeteg érzést az édesanyában: neheztelhet a gyermekre, amiért már több hónapja kialvatlan miatta, és kívánhatja azt, hogy bárcsak itt sem lenne most egy darabig. Ilyenkor van óriási szerepe a környezetnek abban, hogy támogatást nyújtson a megfáradt anyukának, akik egy társsal az oldalukon sokkal könnyebben tudnak megfelelni az „elég jó anyák” azon feladatának, hogy a gyermekük szükségleteire szenzitívek és válaszkészek legyenek, és ezzel egy időben felvállalhatják azt is, hogy időnként nehéz nekik a gyermekkel együtt lenni.

A gyermek oldaláról nézve a kérdést, hasonló a helyzet.

Nincsenek könnyű helyzetben azok a gyerekek, akiknek nincs megengedve, hogy haragudjanak a szüleikre, vagy akár csak az, hogy néha napján ne legyen kedvük a szüleikhez, és ez mindenféle tudatos vagy nem tudatos módon letiltásra kerül a felnőttek részéről.

Egy szülőnek persze nem egyszerű elviselni az érzést, amikor a gyermek hazaérve az iskolából becsukja a háta mögött a szobája ajtaját, ezzel is jelezve, hogy éppen nem tart igényt az anyukája vagy apukája „Mi volt a suliban?” című érdeklődésére. Még nagyobb lelki megpróbáltatás, amikor a gyerek látványosan megsértődik, ne adj Isten az „utállak” szót is az ember fejéhez vágja. Egy szülő viszont azzal tud a legtöbbet tenni ilyenkor a gyermeke egészséges fejlődése érdekében, ha elviseli ezt az ideiglenes visszautasítást. Ezzel megengedi a gyermeknek, hogy azt érezhesse, amit érez, és a maga teljességében elfogadja őt. Így aztán nem kell megtagadnia a gyermeknek bizonyos érzéseit, és nem kell egy olyan ént kialakítania, ami valójában nem ő. Ez a fajta szülői viszonyulás továbbá pozitív hatást gyakorol a kettejük kapcsolatára is. Egy jó kapcsolat pedig kibírja az ilyen ideiglenes töréseket is, mert megjavítható, és miután lecsillapodtak a kedélyek, lehet ezekről a helyzetekről beszélni.

Ő sem tökéletes

A winnicotti idézetnek van egy további, nagyon lényeges üzenete: az, hogy egy gyermek számára iszonyatosan nyomasztó, ha nem tapasztalhatja meg azt, hogy az ő anyukája vagy apukája sem tökéletes, mert akkor úgy érezheti, hogy a bizonytalanság, a kétség és a félelem az ő számára sem megengedett. Gondoljunk csak Az oroszlánkirály egyik ikonikus jelenetére, amikor Mufasa megszidja Simbát, mert elcsatangolt és bajba keveredett. Simba részéről elhangzik, hogy azért volt annyira vakmerő, hogy a hiénák közé merészkedett, mert olyan akart lenni, mint az apukája, aki szerinte semmitől sem fél. Ekkor Mufasa elgondolkodik, és azt mondja: „Hát, ma féltem.” Simba meglepődik: „Komolyan?” „Igen. Féltem, hogy elveszíthetlek” – mondja az apa. Elsőre is érezhetjük, hogy ez egy milyen fontos mondat, hiszen az édesapa kifejezi a fia iránti szeretetét. De van egy másik, ugyanilyen fontos üzenete a mondatnak: az, hogy ő sem tökéletes, mert ő is félhet. Simba felderült viszontválasza pedig tökéletesen illusztrálja a gyermeki léleknek azt a felszabadulását, amit akkor érez, ha megtapasztalhatja, hogy nem kell tökéletesnek lennie:

„Ezek szerint a királyok is félhetnek, mi?” – és az apa kedvesen bólint.

A jelenet egésze pedig meseszép tanúbizonysága annak, ahogyan egy jó és valóságos kapcsolat elbírja annak a feszültségét is, hogy időnként összeveszünk vagy megszidjuk egymást, és hogy a kapcsolat megreparálható – ezt a reparációt zenésíti meg gyönyörűen Hans Zimmer.

A cikk folytatása, további fontos üzenetek a mindsetpszichologia.hu cikkében, ide kattintva!