Biztosan velem van a baj, hogy nem sikerül jóban lenni a szüleimmel

Biztosan velem van a baj, hogy nem sikerül jóban lenni a szüleimmel

Önmagunkról alkotott képünket, a világról szóló hitrendszereinket, valamint társas kapcsolatainkban való működésünk mikéntjét – személyiségünket, működésünk alapvető programjait – életünk első szakaszában szüleinkkel, gondozóinkkal való kapcsolataink határozzák meg. Ideális esetben „elég jó” szülőkkel sikerült életünk első éveiben „elég” (sem túl nagy, sem túl kicsi) önbizalomra szert tennünk, aminek segítségével képesek vagyunk megoldani akár súlyos problémákat is, képesek vagyunk tartós, szoros, „elég jó” kapcsolatokat kialakítani, gazdag és tartalmas a lelki életünk, és örömünket leljük a munkánkban, mert a belső igényeinknek megfelelő, értékes szakmát, hivatást választottunk.

De mi a helyzet, ha nem voltunk szerencsések?

Az a felnőtt, akit gyerekként rendszeresen bántottak a szülei, gondozói, kettős érzéssel küzd, hiszen egyrészt érzi, hogy valami nincs rendben, de ugyanakkor nem találja erre sem a magyarázatot, sem a megoldást. Talán másra sem vágyik jobban, mint a szüleivel bensőséges, intim, bizalmon és elfogadáson alapuló kapcsolatra, de valahogy minden igyekezete ellenére újabb és újabb érzelmi stressz gócpontja marad a család.

Előfordulhat, hogy a környezet is ellentmondásos információkat küld, hiszen lehet, hogy az otthon agresszív, a gyerekeit durván, fizikailag bántalmazó apa a közösség számára köztiszteletben álló férfi. Ilyenkor teljes a gyermek, és később a felnőtt fejében is a zavarodottság. A világnak higgyen, vagy saját magának? Vajon ki téved?

A „tiszteld szüleidet” parancsolata olyan mélyen belénk ivódott, hogy még akár a szüleik által durván bántalmazottak is sokszor félve mesélnek esetleges rossz érzéseikről. Szabadkoznak, és a szívbemarkoló történetek elmesélése után is gyakran hozzáteszik, „én azért szeretem apukámat/anyukámat”. Ilyenkor az akár 40-50-60 éves felnőttek arca is valahogy egy szégyellős kisgyerekére hasonlít egy röpke pillanatra.

Honnan tudhatjuk, hogy mérgező szülői környezetben nőttünk-e fel?

Ahogyan Susan Forward Mérgező szülők című könyvében kiemeli, ha a szülők negatív viselkedési formái állandóan, ismétlődően és túlnyomórészt jelen voltak, akkor ezek hatása méregként hatja át a gyermek egész lényét és életét….egészen addig, amíg felnőttként fel nem dolgozza a vele történteket. Természetesen nem mérgező hatású, hogyha egyszer-egyszer türelmetlen, vagy ideges volt apu vagy anyu, a szülők is csak emberek, nyilván nem tökéletesek. Ha az alaphangulat nyitott, a gyerek igényeit is elfogadó volt, akkor ezek az esetek feldolgozhatóak a gyerek számára.

A szenvedélybetegségtől a fizikai és a verbális bántalmazáson át egészen a szexuális abúzusig terjed a negatív viselkedések skálája, amelyek különféle módokon keserítik meg az ott felcseperedők életét. Ám két nagyon markáns dinamika minden mérgező családra jellemző –az egyik a titok, úgyis mint az őszinteség hiánya, a másik pedig a zártság, ami az összetartozás hamis illúziójának álruháját ölti magára.

Ha nem tudod eldönteni, vajon a szüleid mérgezően hatottak-e rád, válaszolj őszintén a lenti kérdésekre, amelyeket a fent említett könyv és a saját tapasztalataim alapján állítottam össze.

1, Rendszeresen vannak az életemben romboló, vagy bántó kapcsolatok / Az ezektől való félelmemben inkább elkerülöm az embereket, az intim kapcsolatokat.

2, Évek óta nincs boldog párkapcsolatom. /Nem merek gyereket vállalni.

3, A legrosszabbra számítok az emberektől, az élettől.

A teljes cikk az Új Egyensúly oldalán olvasható, a folytatásért kattints IDE.