Észrevétlenül bánthatjuk a gyerekeinket – ezeket a dolgokat kell kerülni

Észrevétlenül bánthatjuk a gyerekeinket – ezeket a dolgokat kell kerülni

“Minden emberben létezik egy saját maga elől jobban vagy kevésbé jól elrejtett zug, ahol gyermekkori tragédiája kellékeit őrzi. Ide csak saját gyermekeinek van bejárása.”

Sokan azt gondolják, a gyerekkoruk a múltra tartozik és felnőtt létüknek, döntéseiknek, emberi kapcsolataiknak, sikerességüknek, sikertelenségüknek semmi köze hozzá, érzelmeinkről, egészségi állapotukról nem is beszélve. Pedig életünkkel való elégedetlenségünk, lelki, mentális és testi problémáink, addikcióink, önszabotáló és (ön)destruktív viselkedéseink szorosan összefüggnek korábbi, elsősorban gyerekkori élményeinkkel, traumáinkkal, melyek hatásai akár egy életre megakadályozhatnak minket abban, hogy igazán szabadon önmagunk lehessünk és kiteljesedjünk – írta az atestbeszel.blog.hu oldal szerzője.

Érzelmi bántás és elnyomás

Alice Miller A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása című könyvét (eredeti címe a magyar címnél frappánsabb “Prisoners of Childhood” / A gyerekkor foglyai) 1979 óta rengetegen olvasták világszerte, számos nyelvre lefordították. Tabudöngető és sorsfordító alapmű, ez túlzás nélkül állítható. Könyvében Alice Miller saját terápiás tapasztalatain és esetein keresztül mutatja be a gyerekek érzelmi bántásainak, elnyomásának és kihasználásának olyan finom, észrevétlen, mégis hosszútávon romboló módjait, amelyeket az emberek nagy része normálisnak, hasznosnak, elkerülhetetlennek vagy legalábbis problémamentesnek tart. Ír ezek okairól, szomorú egyéni és társadalmi következményeiről, a továbbörökítéséről, valamint a megelőzés és a gyógyulás lehetőségeiről.

Alice Miller szerint a legtöbb ember nem gondol arra, hogy érdemes lenne mélyebben megismernie a saját múltját, mert az gátló tényezőként alapjaiban határozza meg a jelenét és jövőjét is. A múltunktól, valóságunktól való kétségbeesett menekülésünkért súlyos testi-lelki betegségekkel fizetünk, és még mindig a gyerekkorunkban elfojtott, tudattalan szükségletek, emlékek, érzelmek, szorongások, szégyenek, bűntudatok, indulatok határozzák meg viselkedéseinket és tetteinket.

Régvolt veszélyek bénítanak

Az életünk bizonyos szempontból úgy halad előre, mintha behúzott kézifékkel próbálnánk eljutni valahová. Korábbi élményeinktől menekülve, egyrészt az elviselhetetlen valóságot megszépítő tagadásban, öncsalásban és illúziókban élünk (saját gyerekkori biztonságunk, a szüleinkről kialakított idealizált kép, és a világ biztonságosságába vetett hit védelmében), másrészt olyan félelmek, szorongások bénítanak, melyek régen valódi veszélyek voltak, de felnőttként már egyáltalán nem azok.

“Gyermekkorunk igazsága testünkben és a lelkünk mélyén él. Az elménk megtéveszthető, az érzéseink elnyomhatók, az érzékelésünk összezavarható és megszégyeníthető, testünk gyógyszerekkel megtéveszthető, de a lelkünk soha nem felejt. És mivel testünk és lelkünk egy és ugyanaz, előbb-utóbb testünk is benyújtja a számlát.”

A szeretetéhség körforgása

Alice Miller szembehelyezkedett a sajnos még napjainkban sem ritka felfogással, miszerint a gyerekeknek kötelességük lenne feltétel nélkül tisztelni szüleiket és vakon engedelmeskedni nekik. Az engedelmességre kényszerítés ugyanis az érzelmi kihasználás egy fajtája, ami ellentétes az együttérzéssel, ellentétes a szeretettel. Mivel a gyerek saját valósága és érzelmei elfogadása helyett annak megtagadását jelenti. Ez “összezavar és becsap, tehetetlen dühöt ébreszt a másikban, amelyet el kell fojtania, soha tudatosan át nem élheti, és emiatt rombolóan hat.”

Művében a szerző azt fejtegeti – már a hetvenes évek végén! – hogy a felnőtteknek kellene komolyan venni, elfogadni és tisztelni a gyerekek egyediségét, egyéniségét, érzelmeit, és ráhangolódva, manipulációtól és érzelmi kihasználástól mentesen nevelni őket.

Keresik, amit nem kaphattak meg

Ennek azonban (az lenne a) feltétele, hogy ők is megkapták ugyanezt gyerekkorukban a saját szüleiktől. Azok a szülők, akik bármilyen okok miatt nem ilyen elfogadó-odafigyelő légkörben nőttek fel, értelemszerűen maguk is szükséget, érzelmi deprivációt szenvednek: lelkileg a múltban ragadva egész életükben reménykednek, és azt próbálják megkapni (persze hiába), amit saját szüleiktől kellett volna, de nem kaphattak meg. Azt, hogy valaki “feltétel nélkül” idomuljon hozzájuk, komolyan vegye, tisztelje, elfogadja és megértse, azaz szeresse őket.

“Minél inkább meg volt fosztva a szeretettől valaki gyerekkorában és minél rosszabbul bántak vele, annál szorosabb marad a szüleihez való kötődése, mert azt várja, hátha megváltoznak. Úgy tűnik, beleragadtak a félelmükbe.” A megkínzott gyermeknek ez a félelme, ez a tanult tehetetlenség tesz elképzelhetetlenné bármilyen lázadást még akkor is, amikor a szülők már nem élnek. (Régi élményeiből következően nem vár mást, ha kiáll igazáért, csak visszautasítást és büntetést.)

A szülő-gyerek kapcsolat

Csillapíthatatlan, de tudattalan késztetésük arra kényszeríti őket, hogy kárpótlás révén elégítsék ki eme szükségletüket. Egy olyan elérhető lényt keresnek, aki a fentebb leírt feltételeknek megfelel. És erre a szükségletkielégítésre tragikus módon a saját gyerek a legalkalmasabb, mivel ő  teljes mértékben kiszolgáltatott: életben maradása szó szerint attól függ, megfelelően foglalkoznak-e vele. Mivel evolúciósan  úgy huzalozódtunk, hogy gyerekként mindent megtegyünk annak érdekében, hogy ne veszítsük el szüleinket és az ő gondoskodásukat, kihasználunk minden lehetőséget, felhasználunk minden eszközt, hogy fennmaradjunk, “mint egy kis növény, mely forog a nap felé”. Akár saját igazságunkat is megtagadjuk e cél érdekében, olyasmit kifejlesztve magunkban, amire a szülőnknek van szüksége, s ami az adott pillanatban biztosítja a szülő “szeretetét” – de minket egy egész életen át meg fog akadályozni abban, hogy önmagunk lehessünk. (Legalábbis mindaddig, míg elfojtott élettörténetünket (pszichoterápiában, önismereti munkával) meg nem ismerjük, fel nem dolgozzuk).

“Minden emberben létezik egy saját maga elől jobban vagy kevésbé jól elrejtett zug, ahol gyermekkori tragédiája kellékeit őrzi. Ide csak saját gyermekeinek van bejárása.”

Ráutaló jelek

Az ilyen “felhasznált”, és egyébként figyelmes, érzékeny, “tehetséges” gyerekek közös sajátossága Miller szerint, hogy tipikusan “jó gyerekek” (voltak), akiket teljesítményük miatt néha megdicsértek. Korán szobatiszták, és gyerekként esetleg segítenek kistestvérük gondozásában. Magánytól és belső ürességtől szenvedtek, de magukat okolják meg nem értettségük miatt. Megvetőek, gúnyosak, cinikusak lehetnek, teljesítmény- és kontrollkényszerük van. Kisiskolásként rágták a körmüket, bepisiltek, kamaszként esetleg önsebzéssel, agresszióval vagy függőséggel kapcsolatos problémáik voltak.

Bár átlagon felüli, intuitív módon átérzik mások érzelmeit (mivel meg kellett tanulniuk megérezni érzelmileg bizonytalan szüleik tudattalan szükségleteit, és automatikusan átvenni a rájuk osztott működéseket – szüleik “szeretetéért” ), tragikus módon saját maguk felé nem tudnak együttérzéssel és elfogadással fordulni. Nem ezt tanulták ugyanis. Hanem azt, hogy ha valaki – mondjuk – az anyját “boldoggá akarta tenni”, akkor ne sírjon, ne féljen, ne legyen éhes, ne legyenek igényei.

Létjogosultságukat az adta meg, hogy szükség volt rájuk, (ki)használták őket: (általában) anyjuk bizalmasává, segítőjévé, támaszává, vigasztalójává váltak, villámhárító- vagy szülőszerepbe kerültek (parentifikálódtak), olyan felnőtt feladatokat kaptak (és szüleik büszkék voltak pl. hogy “milyen felnőttesen gondolkodik”), amikre érzelmileg életkoruknál fogva még nem voltak érettek, még nem voltak felkészülve. Mindezek miatt pedig saját gyerekkorukat vesztették el idejekorán. “a felhőtlen játék helyett életet ment, aggódik, gondoz, gondoskodik, támogat, ápol, elintéz, megold, figyel. Mindeközben azonban mint gyermek nem élheti saját, felhőtlen életét, fényévnyire kerül kortársaitól és életszakaszának fejlődési feladataitól. Egyszerre lesz érettebb, ugyanakkor éretlenebb, s ez végigkísérheti egész felnőtt életét is.”

A jó gyerekkor illúziója sem ritka

Előfordulhat, hogy a jó gyerekkor illúzójában élnek, de fogalmuk sincs saját mély, belső szükségleteikről.  “20 éves terápiás pályafutásom alatt azt tapasztaltam, hogy az emberek tagadják a gyerekkori traumáikat, idealizálva szüleiket és körömszakadtáig ellenállva saját gyerekkori igazságuknak”– írja Alice Miller. Emlékeiket rózsaszín szemüvegen keresztül látják, úgy emlékeznek  vissza, mint a régi szép időkre, amikor különösen a természettel való kapcsolatuk volt erős, és amikor még semmi felelősségük nem volt, és semmi más dolgunk nem volt, mint játszani, később pedig tanulni.

A cikk folytatása (vak körforgás; mennyire lehetünk empatikusak; az erőszak az igazi érzelmeinktől való elvágásban gyökerezik; a gyógyulás egyetlen, nem könnyű, de atombiztos útja) az atestbeszel.blog.hu oldalon olvasható.