Gyurkó Szilvia: „A magyar gyerekek negyede azt gondolja: rendben van, ha megütik”

Gyurkó Szilvia: „A magyar gyerekek negyede azt gondolja: rendben van, ha megütik”

„Mert az teljesen természetes, hogy a gyerek tud úgy viselkedni, hogy a szülő azt érzi, hogy a következő pillanatban kihajítja az ablakon. De az is fontos, hogy ez ne történjen meg.” Dr. Gyurkó Szilvia gyerekjogi aktivista beszélt arról, hogyan tehetünk a legtöbbet azért, hogy a gyerekeket ne érje erőszak. Se otthon, se máshol.

Ma van a Gyermekek világnapja és a Gyermekjogok világnapja, ez alkalomból (is) ajánljuk figyelmetekbe azt a Gyurkó Szilviával készült beszélgetést, amelyet a Szociologia.eu oldalon olvastunk.

Dr. Gyurkó Szilviát (Az ELTE Jogi Karán diplomázott 2002-ben. 2005–2011 között az Országos Kriminológiai intézet tudományos munkatársa. 2012-től 2014-ig az UNICEF Magyarországi Bizottságának gyermekjogi igazgatója. Jelenleg könyvet ír „Válni gyerekkel” címmel.) Ő a gyermekbántalmazás és az ellene való küzdelem egyik legnagyobb hazai szakértője és aktivistája.

Zéró tolerancia a gyermekbántalmazásban

Nemcsak a fizikai erőszak nem megengedett, hanem az érzelmi bántalmazás sem, amiről viszont nagyon keveset beszélünk. A fizikai bántalmazás kék-zöld foltokat hagy, az érzelmi bántalmazás viszont – bár véraláfutások nélkül – ugyanúgy erőszaknak számít, és a lelket mérgezi. Bekúszik a gyerek bőre alá, aki aztán nem érti, miért nincs önbecsülése, önértékelése, miért nem tud érvényesülni a világban.

„Erőszaknak tartjuk, amikor egy gyereknek azt mondják: »Nem szeretlek – bár meg se születtél volna!« Vagy: »Felesleges volt megpróbálnod ezt a versenyt, mert biztos voltam benne, hogy el fogsz bukni.”

Sok gyerek inkább választaná a verést, mint a lelkifröccsöt. Az angolok a 90-es évek végén végeztek egy ilyen kutatást. Megkérdezték a gyerekeket, hogy mit választanának inkább: egy pofont vagy lelkifröccsöt? A gyerekek nyilván nem hülyék: azt mondták, hogy a pofont. Hiszen azon gyorsan túl vannak, míg a lelkifröccs hosszadalmas.

Ráadásul a pofon után a szülőnek sokszor lelkiismeret-furdalása van, amire jól rá lehet ülni, és ezen lavírozva a gyereknek mindenféle előnyökhöz lehet jutni. És a gyerekeknek ezerszer jobb szenzoraik vannak, mint nekünk: zseniálisan kitapintják a bűntudatunkat, hogy magunkban is küzdünk azon, hogy ezt nem kellett volna megtenni. Az igazi döntés pedig nem az, hogy pofon-e vagy lelkifröccs. Mert igazából egyik sem jó.

Itthon általános?

Az valós adat, hogy ma a gyerekek kétharmadát verik Magyarországon?

Igen. A magyar társadalom eléggé toleráns sok dologgal szemben. Ilyen például a gyerekek fizikai bántalmazása. Erős konvenció, hogy a család belügye, hogyan nevelik a gyereket, és abba nem lehet beleszólni. Ha a játszótéren látod, hogy valaki a hajánál húzva viszi vacsorázni a gyereket, miközben az inkább homokozna, akkor sem avatkozol közbe. Az emberek jelentős része azt gondolja, nem feladata jelezni, ha minden délután átszűrődik a falon, hogy a szomszédban verik a gyereket vagy az asszonyt. Hogy igazából nem is baj, hiszen abba még senki nem halt bele, ha egyszer megütötték.

Van példa a változásra

A skandináv országokban ugyanez volt a 70-es években, ami nálunk, és mára tulajdonképpen megszűnt a gyermekbántalmazás. Mit csináltak jól?

Nagyon sokszor elfelejtjük, hogy a gyerekbántalmazás egy társadalmi kérdés, tehát mindannyiunk közös ügye, hogy mit gondolunk az erőszakról. Hogy felismerjük-e: ahogyan mi éljük az életünket, az hat a gyerekeinkre. A svédek azt mondták, hogy persze, a családok egyénileg vihetnek rossz mintákat, viszont ha mi egységesen azt az álláspontot fogadjuk el, hogy ez nem tolerálható, és ezt kommunikáljuk minden szinten, akkor bele tud nőni ebbe a helyzetbe az az új generáció, amelyik azt mondja, hogy ha ő szülő lesz, biztosan nem fogja megütni a gyerekét.

Két dolgot kellene Magyarországon elengedni. Egyrészt, hogy az orrunk hegyénél tovább nem látunk; merthogy a gyerekneveléssel kapcsolatos attitűdök megváltoztatása kifejezetten hosszú távú történet. A másik dolog, ami nagyon fontos, hogy fel kéne ismernünk: ahogy mi éljük az életünket, az baromira hat a gyerekekre. A metakommunikációnk ezerszer jobban hat rájuk, mint amit mondunk nekik. Abszolút leveszik a rezgéseinket. Például válásnál hiába nem mondjuk még el a gyereknek, hogy gond van, rosszban vagyunk, ők mégis pontosan tudják.

Hogyan védelmezhetjük a gyerekeinket?

Alapvetően a gyereket körbe kell párnázni. Nem attól tudja majd az élet nehézségeit jól venni, hogy azokkal már korán találkozik. Hanem attól, ha te éppen azt építed fel benne, ami védi őt ezekben a helyzetekben. Az önbecsülését, az önértékelését kell egyben tartani. Viszont a gyereknek szüksége van a saját életélményekre. Arra, hogy egy sportversenyen belefut abba, hogy nem ő az első. Vagy megtörténik az, hogy születik egy testvére, vagy a szülei éppen elválnak. Hogy vannak traumák. Persze senki nem kívánja ezt, de kellő segítséggel, a gyerek mögé állva azt lehet mondani: ez a te történeted, de én itt vagyok, számíthatsz rám. Bármikor szükséged van segítségre, itt vagyok. Együtt megoldjuk. Ha meg nem tudjuk, akkor kérünk segítséget.

A teljes beszélgetést a noklapja.nlcafe.hu és a szociologia.eu oldalon olvashatjátok el.