Magatartásproblémák az osztályban

Magatartásproblémák az osztályban

Gyereknek, felnőttnek, a kisebb és nagyobb közösségek minden tagjának érdeke, hogy tisztában legyenek az együttélés alapszabályaival: azokkal a normákkal, amelyek gördülékennyé és elviselhetővé teszik a mindennapokat. De kitől tanulják meg mindezt a gyerekek? Egymillió dolláros kérdés: a magatartásproblémák kezelése a tanárok vagy a szülők feladata?

A szüleiktől, vágják rá rögtön sokan, mások viszont sietnek emlékeztetni: a nevelés nemcsak a család, hanem az óvoda, sőt az iskola feladata is – emlékeztet a divany.hu szerzője.

Míg az óvodai szokáskialakítás során talán látványosabb a pedagógus nevelői munkája, az, hogy iskolai keretek között mennyi nevelés fér az oktatás mellé, már nem ennyire egyértelmű, pedig ha valahol, hát az iskolákban bőven akad nevelési kihívás.

Manapság sorra jelennek meg a cikkek arról, mennyire nem tudnak viselkedni gyerekeink (az éppen aktuális „mai gyerekek”). A legtöbben nincsenek tisztában a legalapvetőbb normákkal, azzal, hogyan kellene köszönni, hogyan illik az asztalnál/buszon/boltban viselkedni, nem értik, hogy néha várni kell, hogy az agressziót (ami alapvetően természetes) nem a társakon kell levezetni.

Az iskolákból pedig egyenesen riasztó hírek érkeznek tehetetlen tanárokról, olyan tanórákról, ahol semmi nem történik a pedagógus kétségbeesett fegyelmezési kísérletein kívül. És erre nemcsak az érintett felnőttek, de a gyerekek is panaszkodnak. Ők is érzik, hogy valami nincs rendben, hogy nem oké, hogy a tanárnak folyamatosan fejhangon kell kiabálnia, mint ahogy az sem, hogy a rendetlenkedők miatt mindenki röpdolgozatot írjon.

A pedagógusok sokszor a szülőknek róják fel, hogy olyan gyerekanyagot küldenek az iskolába, amivel a korábbinál sokkal nehezebb boldogulni – szerintük a nevelés mára sok családban szitokszó lett. A szülők szabadulnának a számukra rossz emlékű, vaskalapos szülő- és tanárképtől, de úgy tűnik, sokan még nem találják azt az alternatívát, ami a gyerekek nagyobb szabadsága mellett nem jár komoly nevelési problémákkal.

A tanárok – érthető módon – azt szeretnék, hogy 8-10-14 éves gyerekeknek ne az utcai közlekedés szabályait vagy az alapvető tiszteletadás formuláit kelljen tanítaniuk, a szülők viszont (szintén teljesen elfogadható módon) azt, hogy az iskolai órák olyan színvonalasak és tartalmasak legyenek, hogy a gyerekeknek eszükbe se jusson „nem jól” viselkedni.

A gyerekek meg? A legtöbben normális légkörben, jól szeretnék érezni magukat az iskolában, az órán, a szünetben, és azt érezni, hogy nem haszontalan az ott eltöltött idő.

Magatartásproblémák – Már késő?

Azok, akik szerint a nevelés a család és nem az iskola feladata, gyakran érvelnek azzal, hogy a gyerek iskolás korára sok szempontból készen van, vagyis alapvető beállítódásai, normái jórészt már kialakultak. Ők úgy gondolják, hogy még ha kondicionálni is lehet, ha büntető eszközökkel vagy jutalmazással el is érhető, hogy a gyerek ideig-óráig megtegye, amit szeretnénk tőle, az alapokat ekkor már kevésbé tudjuk formálni. Ők amondók, hogy a gyerek első hat-hét, kiemelkedően meghatározó évét kell olyan példával és élményekkel megtölteniük a szülőknek, amik segítik majd beilleszkedését, és ezzel együtt az iskolai helytállását is.

A tanár a személyiségével dolgozik?

Mások szerint vétek lenne ilyen fiatal gyerekek esetében lemondani a hathatós intézményi nevelés esélyéről, főleg mert sok olyan család van, ahol ezek az első évek nem tudták megalapozni az elvárt viselkedést. Ők úgy látják, a tanítók, tanárok kezében óriási felelősség és lehetőség van: javíthatnak vagy erősíthetnek az otthoni szokásokon, és akár teljesen más, pozitívabb alternatívát mutathatnak meg. Az igazán nagy formátumú tanáregyéniségek pedig életre szóló nyomot hagynak gyerekeink lelkében.

Egy ideális világban…

Egy ideális világban persze csak ilyen pedagógusok dolgoznának az iskolákban, és szintén ideális lenne az is, ha otthon, a szülők is korszerű elvek mentén, szeretetteljes légkörben, odafigyelve nevelnének, ettől lenne rend az iskolában is – mondják mások. A tapasztalat viszont az, hogy otthon és az intézményekben is egyre kevesebb idő és eszköz kínálkozik, és tanár és szülő sokszor egymásra mutogat a nehezebben megoldható nevelési helyzetekben. Ráadásul mivel az iskoláskorú gyerekek a napjuk nagyobb részét töltik az iskolákban, szinte természetes, hogy a feszültség nagy része is itt csúcsosodik ki.

Közösen?

A Köznevelési Törvény is inkább csak orientál, mintsem gyakorlati segítséget nyújt, amikor így fogalmaz:

„A köznevelésben a nevelés és oktatás feladatát a gyermek szülei, törvényes képviselői megosztják a köznevelési intézményekkel és a pedagógusokkal.

E közös tevékenység alapja a bizalom, az intézmény és a pedagógusok szakmai hitele”, mégis sokan osztják azt a vélekedést, miszerint a hatékony nevelés egyetlen útja az együttgondolkodás lenne.

Ki tud nevelni? És van-e egyáltalán mód minőségi emberi kapcsolatok kialakítására az iskolában? Az iskolai, magatartásproblémák kezelhetők otthon? – a kérdések tisztázásához olvasd tovább a divany.hu cikkét!