A “rossz gyerek”

A “rossz gyerek”

Az elmúlt napokban megrendítően sok történetet hallottam teljesen azonos narratívával: van az osztályban, ovis csoportban egy rossz gyerek, lökdösődik. A szülők nem csinálnak semmit, az iskola nem tud, a szülők összefogtak és eltávolították a gyereket, akinek “úgysem való a rendes iskola, kisegítőbe kéne járatni”.

Most a fenti, összetett mondat minden részét elemezni fogom. Mint irodalom órán – írta a Csaladinet.hu szerzője.

A rossz gyerek

Nincs rossz gyerek. Ahogy erről már volt szó, szerencsére elkezdett beszivárogni egy új nézőpont a mainstreambe: dr. Greene és a poszttraumás stresszt kutató dr. Bruce Perry kutatásokkal bizonyította, hogy a magatartászavarok mögött valódi problémák állnak: neurológiai különbségek, komolyabb családi-, iskolai traumák. A súlyosabb eseteknél nem azt kell megkérdeznünk, hogy miért rossz ez a gyermek, hanem hogy milyen nehézsége van ennek a gyermeknek?

Az a “rossz gyerek” lehet, hogy SNI-s, de lehet, hogy csak szorong, vagy otthoni nehézségei vannak, esetleg a suliban csúfolják. Ezek mind okozhatnak időszakos – vagy folyamatos – magatartásproblémákat, izgés-mozgást, odacsapást.

Mégis miért kéne a “jó gyerekek” szüleinek, pedagógusainak ilyenkor empatikusan, a valódi probléma mego

ldására koncentrálni? Mert a gyerekek 18%-a speciális igényű, és ha a tiéd nem is, de a testvéredé lehet, hogy az, mert még veled is megeshet válás, költözés, ami megborítja a gyerekedet és akkor neked lesz szükséged az empátiára. És mert már tudjuk, hogy nem az IQ, hanem az EQ a felnőttkori sikerek záloga.

Az biztos, hogy akármi is van a háttérben, a “rossz gyereknek” a legnehezebb. És persze van, aki tényleg nem integrálható, van, akinek kis létszámú osztályban, hozzáértő pedagógusok között lenne a legjobb. De oda be is kell jutni.

A szülők nem csinálnak semmit

Amit te az iskolában látsz, az csak a jéghegy csúcsa. Otthon a szülőknek százszor nehezebb, valószínűleg már próbáltak segítséget kapni, de vagy elhessegették őket – ahogy minket is -, hogy minden rendben van, majd beszél a gyerek, vagy “én nem látom autistának”, vagy minden fiú örökmozgó. De ha kitartóak és eljutottak egy diagnózisig, próbálnak állami fejlesztéshez jutni, nem biztos, hogy megkapják: mi a nem beszélő három évesünkkel havi (!) egy logopédiát kaptunk a Nevelési Tanácsadóban, és később az előírt heti három helyett kettőt tudott biztosítani az óvoda. Ahogy nézem mások útját, ez igen gyakori probléma: nincs elég szakember. Ami persze nem a szakember hibája.

És akkor a szülő a saját kezébe veszi az irányítást és mélyen, nagyon mélyen belenyúl a zsebébe. Megy a fejlesztésekre és hordja a gyereket, és otthon minden nap dolgozik vele, a saját vállára véve a felelősséget.

Ugyanez a szülő próbál bejutni a kis létszámú osztályba, a speciális iskolába, de alig van ilyen iskola, az integráló intézmények jórésze sajnos – anyagi és emberhiány miatt – csak papíron integráló, nem tud kis létszámot, kísérő gyógypedagógust biztosítani.

Persze van olyan szülő is, aki nem hallja meg a figyelmeztető hangokat, hogy valamilyen nehézsége van a gyerekének, hogy “valami nem stimmel vele”. Ez részben természetes reakció, hiszen az ő kicsi kincse tökéletes, csakúgy mint a tiéd. Ráadásul a gyászfolyamat első lépése a tagadás, amiből sokszor kívülről kell kimozdítani a szülőt. De az ellentmondásos szakértői vélemények, amelyet gyakran a félelem szül, hogy a szülő rosszul reagál, megakadályozzák a szakértőt a határozott ráhatásban és a biztató szavakat a megzavarodott szülő is könnyebben meghallja.

Szerintem lehet, hogy ebben a kimozdításban/ráhatásban sokat számítana a fogalmazás, az üzenet mikéntje: lehet, hogy nem azzal kell kezdeni, hogy valami baj van a gyerekkel, hanem azzal, hogy úgy látjuk, a gyereknek nehézségei vannak, de az a jó hír, hogy tudunk neki segíteni: tudunk fejlesztést, otthoni módszereket, és esetleg megfelelő intézményt ajánlani, ahol a gyerek elérheti a valódi potenciálját, ahol szeretik és barátai vannak.

A cikk folytatása (“Az iskola, óvoda nem tehet semmit”, “Járjon kisegítő iskolába”) a Csaladinet.hu-n olvasható.