Nevelnéd? Nevess vele!

Nevelnéd? Nevess vele!

A derű, a testi-lelki egészség, az élményszerű tanulás és a felüdülést jelentő, gazdag emberi kapcsolatok egyik legfontosabb alkatrésze a humor. Kétségtelen: ezzel nem mondtunk újat… Az igazi rejtély azt övezi, hogy kényszeredett félmosolyok, udvarias heherészés vagy kicsikart röhögés helyett hogyan kacaghat szívből együtt tanár és diák, szülő és gyermek.

Voltam középiskolai magyar-történelemtanár, kórházpedagógus, értelmi fogyatékos gyerekek napközis- és kollégiumi nevelője. Láttam látszólag közönyös kamaszt, igazra sóvár, lógós punkot, gimnáziumi dráma-, slam poetry- és/vagy disputaszakkörön fellobbanó, lelkesedés fűtötte tehetséget, gyógyíthatatlan beteg nyolcadikost, mobilfüggő elsőst, Down-szindrómás szakiskolást. Az, hogy valamilyen módon mindannyiukhoz kapcsolódhattam, nem valamiféle emberfeletti sokoldalúságnak, hanem a humornak köszönhető. Nyugodt lelkiismerettel nevezem (a zene mellett) a humort a legjobb pedagógiai eszköznek a világon.

Persze, a humorhoz kell empátia és odafordulás is, s nem árt csipetnyi kreativitás és lazaság sem. Kell egy amolyan „out-of-the-box” gondolkodás, megrögzött hajlam az elmosolyodásra. „A humor tisztánlátás. Szerénység. Ragaszkodás az igazsághoz, hűség a nevetés árán ahhoz, ami van, s másként megnevezhetetlen. Nevetnivaló, oly magasan áll. Aki megnevetteti a kicsiket, az a mennyországba kerül – arra az időre, míg a gyermekek kacagnak.” Kornis Mihály soraival szépen egybecseng Mezei Gabriella Motiváló tanítási gyakorlat c. esettanulmánya, melyben a bemutatott, zseniális tanár így nyilatkozik a humorról: „Azért fontos, mert a nevetés feloldja azt az alapfelállást, hogy felnőtt emberek vagyunk, egymással szemben ülünk, és az egyiknek teljesítenie kell, a másik meg számon kér.”

De hogyan érdemes az erőltetett röhögést kicsikaró, sokszor a visszájára elsülő „hahota-triggereken” (csikizés, pofavágás, mások esetlenségének kárörvendő bámulása a Youtube-on, gúnyolódás) túllendülve a közös nevetnivaló felkutatására indulni? Összegyűjtöttem néhány furmányos cselt, melyek lépten-nyomon felütötték fejüket a srácokkal való foglalkozás közben, s melyeket volt szerencsém tudatosan is sikerrel bevetni a „terepen”. (Pedagógusi tapasztalatok ezek, de megalapozott a gyanú, hogy szülő-gyermek kapcsolatban is működőképesek.)

1. Paródia. Ez kéznél is van: egyrészt tanuljuk irodalomórán a komikum fogalma környékén, másrészt ez az intelligens humor egyik legművészibb formája lehet. Nézhetünk/olvashatunk közösen nívós paródiákat (stand up comedy és társaik), és jó módszer lehet olyan előadót-művészt-szerzőt-kulturális „terméket” parodizálni, akit-amit elsősorban a gyerek ismer és szeret. Ehhez gyakran erőfeszítésekre van szükség, például bele kell ásni magunkat a heavy metal, a Wellhello vagy a Minecraft bugyraiba, utána viszont egy jó paródiával vagy jó pillanatban elsütött idézettel zajos sikert arathatunk, sőt, a miénknél esztétikailag értékállóbb paródiákra is felhívhatjuk figyelmüket (vö. Karinthy: Így írtok ti) és ami még fontosabb, igazán vidám perceket szerezhetünk nekik. Fontos, hogy kollégát, osztálytársat, szülőt, intézményi dolgozókat nem parodizálunk, még akkor sem, ha ez a gyerek szívében betöltött cinkos-szövetséges státusszal kecsegtet. A rosszindulat helyett részvéttel fűtött paródia sok mindenre gyógyír lehet.

 

2. A meglepetés ereje és a nyelvi lelemény. Ugye, ismerjük a pattanásig feszült légkörben dúló vita hevében véletlenül elejtett frappáns szójáték, vagy a halálos unalomba villámcsapásként hasító vicces nyelvbotlás mással össze nem hasonlítható, feloldó hatását? A véletlenek nagy tanítómestereink, kövessük hát őket tudatosan. Egy feszült helyzetben egy teljesen oda nem illő, ugyanakkor humoros megjegyzést tenni rendkívül nagy segítségünkre lehet. De vigyázat, figyelni kell, hogy a másik fél ne érezze azt, hogy ezzel az ő érzéseit, valós problémáit akarjuk elbagatellizálni. Az egészen kicsiket szoktam az ezredik „De mér’?” kérdésük után a „Kázmér” válasszal megkínálni, ha érzem, hogy vevők a poénra. A nagyobbak bonyolultabb szójátékoktól is a falnak mennek (pozitív értelemben), ugyanakkor kétségtelen, hogy ismerni kell a másikat ahhoz, hogy tudjuk, mi az a határ, ahol még nem kergetjük a sírba őket a „szellemességünkkel.” Tehát 18 évesek körében a „Bonyolult állat a tehén, de én megfejtem”-típusú poén kétélű fegyver is lehet, viszont ha éppen a jakobinus diktatúra véres-guillotine-os eseményeit tárgyaljuk, simán ellőhető az „Ott bizony nagy volt a fejetlenség”-beszólás. És az is megesett, hogy nyelvtanórán a „Kicsi lány, ó, szia, heló! Álljunk össze, mint két kicsi legó!” örök klasszikus sorpárral szemléltettük a helyes vesszőhasználatot. Az együtt megélt és „kifejlesztett”, szállóigévé váló, közös „szavajárások” valós és bensőséges cinkos-viszonyt eredményeznek.

 

3. Önirónia. Az irónia magában is remek eszköz, az önirónia viszont abszolút királyság. Még akkor is, ha a gyerekek nem értik elsőre. Még akkor is, ha az önirónia folyóvizének szilaj habjai közt, a cinikus szarkazmus vízesései mellett elzúgó sodrásban óvatosan is kell evickélnünk. (Jujj.) Ha megtanulják tőlünk az egészséges önirónia nyelvét, egyrészt sok mulatságos pillanatban lehet részük, másrészt meglesz a hitelességünk egyik fontos pillére (a nyilvánosan gyakorolt, őszinte, de derűs önkritika), harmadrészt ők is megtanulhatnak nevetni saját magukon, s így eggyel több esélyük lesz a boldogságra. Ahogy dr. Gyökössy Endre mondta: „Boldogok, akik nevetni tudnak önmagukon, mert nem lesz vége szórakozásuknak.”

 

4. „Átkeretezés”, más kontextusba helyezés, teljes képtelenség. Akár beteg, akár ép gyerekekkel, kicsikkel vagy nagyobbakkal foglalkozzunk, elakadásai, sebei és fájdalmai mindenkinek vannak. A humorral ilyen esetekben kell a legszelídebben bánni, ami jó időzítést jelent, tehát türelmet és empátiát feltételez. A kórházpedagógus egyik leghasznosabb barátja az intézmény bohócdoktora – de mit tegyen, ha nincs ott a mindent feledtető piros orr? Lehet méltányos bírósági tárgyalást rendezni a betegségnek, lehet elképzelni, hogy a helyzet fordított: ő az egészséges tanár és én vagyok a beteg gyerek, lehet azt mondani, hogy nem a betegség van nekem, hanem én vagyok a betegségnek, lehet kecskerímekben bővelkedő betegségűző mondókát gyártani, és végső esetben radírt csempészni vizitkor a doktor bácsi köpenyzsebébe. Ép gyerekekkel is lehet a képzeletet képtelenségekre használni, saját gyengeségeinkből erőforrást vagy nevetést katalizálni.

 

A humorhoz a közös felismerése szükséges: egy levegőt kell szívni, közös múlttal, tudással, akár érzelmekkel kell rendelkezni, ugyanazt kell érteni egy-egy szó alatt, hogy mindketten nevethessünk: s mindehhez ismerni kell a másikat. Emellett az sem olyan nagy baj, ha szeretjük is. Jelmondat: Kell a közös élmény egy macskakakából gyártott kávé fölötti könnykicsordulós kacajhoz! (Lásd a Bakancslista c. filmet.) Így tudunk majd a kedves csipkelődés keretei között élcelődni tanítványainkkal, így fogunk tudni a „kötelezőkbe” is derűt csempészni – ki ne szeretné betűrendbe állítani a Barca kezdő tizenegyét, s ki az a megátalkodott, aki ne szórakozna egy jót egy rapszövegnek is beillő Varró Dániel-versen? S így fogunk tudni valóban vicces okostelefonos, „Instás”, szelfis, focis, deszkás, gyúrós, hétvégi diszkós, plázázós, csajozós, „gémer”, szakítós, kistesós, apa-anya-nemhallgatmeg-es, tézére-magolós, tippmixes, Kaszatibis, nagymamánál-degeszrekajálós poénokat mondani egy átlagos történelemórán, egy osztályfőnökin vagy csak egy sima folyosói beszélgetés közben. Méghozzá anélkül, hogy előre elterveznénk, vagy erőlködnünk kellene.

A példák sora szabadon bővíthető. Gyöngyöző mindennapok mellé gyöngyöző kacajokat és töretlen derűt kívánok mindenkinek.