Egy jó szülő mindig félti a gyerekét?

Egy jó szülő mindig félti a gyerekét?

A gyermekeinkért való aggodalom állandó része az életünknek. Íme, néhány tipp a pszichológustól, hogy te ne legyél helikopterszülő!

Minden szülőt, aki félti a gyerekét, a jó szándék vezérel

Azt szeretnénk, hogy felnőve gyermekünk egészséges önbizalommal rendelkezzen, és képes legyen az önállóságra, az önérvényesítésre. Így van ez a helikopterszülő esetében is. A túlféltés azonban nem segíti elő ezeknek a tulajdonságoknak a fejlődését – súlyos következményekkel járhat.

Mire figyeljünk oda, ha nem akarunk beleesni a helikopterszülőség csapdájába? Hogyan csökkentsük az aggodalmainkat? Hogyan segít ebben a helyzetfüggő gyereknevelés? Lukács-Nagy Gitta pszichológus, családterapeuta-jelölt írás a megoldaskozpont.com oldalán.

Milyen a helikopterszülő?

Az angol nyelvben a túlféltést, a helikopterszülő létet az „over-parenting” kifejezéssel jelölik. Szó szerinti fordításban ez annyit tesz, hogy az ilyen anyukák-apukák túlságosan „szülősködnek”, túlgondoskodnak. Ha azt kérdezzük, „miért gond az, ha kicsit jobban odafigyelünk a gyermekeinkre?”, bizony kiemelten fontossá válik a mértéktartásra való odafigyelés!

A helikopterszülő ugyanis nemcsak félti, de korlátozza is a gyermekeit. Ez pedig nem ér véget az iskolába lépéssel:

egy kutatás szerint még az egyetemista fiatalokon is látszik, hogy kinek vannak túlféltő szülei, sőt nemcsak a tanulásban, de a munkahelyükön is hátrányba fognak kerülni emiatt (Bradley-Geist és Olson-Buchanan, 2014).

A helikopterszülő igyekszik megvédeni gyermekét minden stresszkeltő szituációtól, így előfordulhat, hogy függő személyiséget hoz létre (Medveczky, 2014). Később akár a mentális egészségre is hatással lehet a túlzott aggódás a szülők részéről, illetve a szorongás kialakulásának is a hátterében állhat.

Engedni, hadd menjen…

Bár nehéz az elengedés, akik mégis megteszik, minden nap döntést hozva azzal kapcsolatosan, hogy ez a helyes lépés, nagyobb elégedettségről számolnak be, hiszen talpraesett, életrevaló gyerkőcöt kapnak cserébe.

Ha ez így érthető és logikus, akkor mégis miért nehéz a megvalósítása, és mi tart vissza sok szülőt mégis attól, hogy elengedje a gyermekét, miért félti túlságosan?

Miért nehéz abbahagyni?

Neked mint szülőnek, már kész válaszaid vannak. Tudod, mi fog történni, ha azonnal akarod megenni a forró süteményt. Tudod, ha Túró Rudit eszel ebéd előtt, a főzelék már nem fog annyira ízleni. Azt is tudod, hogy mint anyának/apának, az a tiszted, hogy megvédd a gyerkőcödet a veszélyektől és ballépésektől. Figyelmezteted a forró vasalóra, a piros lámpára; felkapod, ha elesik; visszakéred a piros labdáját a szomszéd bácsitól.

Mindez fontos is – ezekre szüksége van, ebből érzi majd, hogy szereted, hogy gondoskodsz róla. Viszont csak egy hajszál választ el attól, hogy amikor csúfolják, te is megmondd annak a nagycsoportos kisfiúnak, hogy bizony neki sem kevésbé elállóak a fülei, mint a te gyerekednek. Vagy attól, hogy minden, de minden kiránduláson, ünnepen, rendezvényen ott legyél, és a kezét fogd, hiszen megsérülhet a tömegben, az ugrálóvárban, a forró betonon.

Kisarkított példák ezek, de vajon tényleg csak megmosolyogni valók?

A dilemma megjelenik, amikor mindig a te gyereked az utolsó, aki hintázhat, mert mindenkit maga elé enged. Vagy amikor el kell engedni a kezét, hogy ő is kipróbálja az óriási mászókát, amiről már látod lelki szemeid előtt, hogy bizony le fog esni. Ilyenkor hamar túlzásba esik a gondos szülő, és akaratlanul is korlátozza a gyerek önálló mozgásterét.

Találd meg az egyensúlyt!

Ha egyetlen tanácsot mondhatnék, egy mondatban összefoglalva, akkor ez lenne: mutasd meg, hogyan találhatja meg a gyerkőcöd az egyensúlyt!

Bizony, itt is a példamutatás dominál. Gondolj bele: az egész egy libikóka. Az egyik végén ül az elengedés, mikor engeded felfedezni a világot a gyereknek, és meghozni a saját döntéseit (persze csakis korának megfelelően!), a másik vége pedig a gondoskodás, féltés és a határok szabása. Mindkettő fontos, és nem lehet lelökni egyiket se a libikókáról, különben felborul az egyensúly.

Az egyik végén az elengedés, a másik végén a gondoskodás ül.

A gyermek ugyanezzel néz szembe, persze tudattalanul. Még most tapasztalja, hogy mennyire lehet önérvényesítő, milyen érzései lesznek, ha nem kapja meg, amit akar; ha nem ő az első; ha kudarcok vagy épp sikerek érik. Tanulja a veszélyérzetet, ami majd megjelenik egyszer, mikor túl magasra mászik a játszótéren; vagy a fájdalmat, amit akkor érez, mikor kiesik a hintából.

„A jó szülő félti a gyerekét…”

Egy szülő sosem szabadul meg az aggodalmaktól. Tudatosan dolgozva rajta azonban el lehet érni egy olyan lelkiállapotot, amiben könnyebb elengedni a gyermek kezét. Ilyenkor érdemes feltenni magunknak ezeket a kérdéseket:

• Mennyiben szól ez inkább rólam, mint róla?
• Mire jó nekem ez a sok aggódás?
• Mitől vonja el a figyelmem?

A sztereotípia szerint a szülőknek képesnek kell lenniük arra, amire csak egy „szuperapu” és „szuperanyu” képes. Sokszor jelenik meg a bűntudat, ha azt érezzük, ez nem teljesen van így, mi nem vagyunk annyira szuperek. Például túl sokat dolgozunk, vagy minden héten kikényszerítünk magunknak legalább egy normális alvást.

Ilyenkor közrejátszik a sok oldalról érkező, rengeteg elvárás: az anyóstól, aki szerint nem takarítasz eleget; a szomszédtól, aki szerint túl hangosak a gyerekek; vagy a főnöködtől, aki szerint pedig túl sokszor betegek, és te nem teljesíted a maximumot.

Vedd számba, mitől félsz és végezd el a gyakorlatot, amit Lukács-Nagy Gitta pszichológus mutat nekünk a megoldaskozpont.com oldalán!