Az osztály vesztese – új szemszögből a diákok hétköznapjai

Az osztály vesztese – új szemszögből a diákok hétköznapjai

Írta: Tibenszky Moni Lisa

Az iskolai bántalmazás mára – kár áltatni magunkat – teljesen hétköznapi esemény Magyarországon.  Ez pedig egy merész és érzékeny bullying könyv pont annak a 11-18 éves korosztálynak, akik előtt a téma gyakran kimondhatatlan, tabusított. Ifjúsági regény ami gyerekeknek, szülőknek és pedagógusoknak egyaránt tanít, még hozzá az életről. Mindannyian ebben a világban élünk, és rajtunk is múlik, hogy lesz-e változás. A szerző, Wéber Anikó maga is pedagógusként dolgozott, tapasztalt, élt meg helyzeteket, melyek visszaköszönnek a regényben.

A Pagony Kiadónál megjelent könyv középpontjában az ötödik a. osztály áll. A 24 diáknak ugyanúgy telnek az iskolai mindennapok, mint bármelyik másik tanulónak. Irodalomórán olvassák a János vitézt, történelemből tanulnak az őskorról és az ókori görög istenekről, a napköziben pedig sorban állnak a menzán az ebédért, fociznak és kapnak egy közös házi feladatot: elkészítik Kukorica Jancsi Facebook-oldalát. Versidézetek, rajzokat töltenek fel, míg egy hétfő éjszaka a posztok között különös fotó jelenik meg. Egy megkötözött minion maszkos alak, háta mögött a falon a felirattal: Az osztály vesztese. Vajon ki tette és miért? És ki van a maszk alatt? A szerzővel beszélgettünk a napokban megjelent Az osztály vesztese című könyve kapcsán fegyelmezésről, hozzáállásról, kiközösítésről, elfogadásról és annak a hiányáról.

Milyen eszköze, feladata, szerepe van a diáknak, a tanárnak és a szülőnek egy-egy ilyen szorongatott helyzet feltérképezésében, megoldásában?

A legfontosabb szerintem annak felismerése, hogy az agresszió nem abból fakad, hogy vannak rossz gyerekek, hanem abból, hogy vannak rossz szituációk. Aki üt, fenyeget, hazudik, nem azért teszi, mert „gonosz”, hanem mert tele van feszültséggel, haraggal, félelemmel vagy bánattal, és azt hiszi, hogy így a legkönnyebb levezetni a feszültséget, és így tudja a legeredményesebben megvédeni magát. Azt hiszem, ilyenkor az egyetlen, amit tehetünk, hogy igyekszünk megismerni a diákokat, és megkeresni a kiváltó okokat – miért feszült, mitől fél, mi bántja. Ha tudjuk, ezeket az okokat kell megszüntetni. Ha ezek olyasmik, amiken mi nem tudunk változtatni, akkor is figyelhetünk arra, hogy minél kevesebb olyan szituációt teremtsünk, ahol a diákokban további stresszt, rossz érzéseket generálunk. Például ha nagyon különböző anyagi háttérből érkeznek a gyerekek, talán nem az a legjobb feladat, hogy mindenki írja, majd olvassa fel a nyári élményeit – hogy aztán feszengjen, vagy hazudnia kelljen annak a gyereknek, aki a tengerpartos, lovaglótáboros fogalmazások után arról tud csak mesélni, hogy egész nyáron nem utaztak sehova. Ez apróságnak tűnik, mégis számít, mert minden apró szilánk fájdalmat okozhat a gyereknek, amit aztán a szünetben talán a másikon vezet le.

Minden iskolai osztályban van-e hierarchia és az változtatható-e?

Minden osztály egy kicsit más. Természetesen a pedagógus és a szülők együttműködése és hozzáállása meghatározhatja, mennyire erős közösség alakul ki. Azt azonban szeretném kiemelni, hogy én nem vagyok pszichológus vagy oktatási szakértő, ezért biztos válaszokat sem adhatok. Én ifjúsági könyvet írtam, és azzal próbálok segíteni, hogy érzékeltetem benne, milyen problémák léteznek, és ezek mögött milyen okok húzódnak meg. Abban bízom, hogy ha minél több diák szemszögét megismerjük, és látjuk az okokat a rossz tettek mögött, könnyebb lesz változtatni is azokon.

Miként lehetne megváltoztatni a versengő szemléletet együttműködő, integratív szemléletté a tanárok és a diákok fejében?

Nagyon apró lépésekkel is el lehet kezdeni a változást, és el lehet érni apróbb eredményeket. A könyvben is van egy jelenet, ahol testnevelésórán két csapatot alkotnak a diákok, hogy versenyezzenek. A tanár kijelöl két csapatkapitányt, majd rájuk bízza, hogy válasszanak az osztályból maguk mellé csapattagokat. Persze, mindenki a legerősebb, legügyesebb, legnépszerűbb diákokat választja. Aki ezekbe a kategóriákba nem fér bele, szégyenkezve ácsorog, és várja, hogy utolsónak keljen el. Máris nem a csapatmunkát, az összetartozást látja a játékban, hanem azt tanulja meg, hogy valamiből a legjobbnak kell lennie az érvényesüléshez. Pedig lehetne az órákon másképp is csapatokat alkotni: játékkal, vagy tanári irányítással, és olyan feladatokat kitalálni, ahol nem a másik csapat legyőzése a cél, hanem a csoport együttműködése. Ezek megint csak apróságok, de mégis sokat számítanak.

Megfékezhető-e az agresszivitás egyre erősödő folyamata?

Apró lépéseket tehet egyedül is a pedagógus, a szülő, de összefogás nélkül nem lehet csodákat elérni. Az egész oktatási rendszert, a módszereket is meg kellene változtatni, hiszen sok agresszivitás abból adódik, hogy a gyerek feszült, túlterhelt, vagy épp szomorú. Amíg azon kell aggódnia, hogy rossz jegyet vagy fekete pontot kap a viselkedésért, amíg hosszú órákat kell csendben ülnie minden délelőtt, amíg az órák dolgozatokkal és fegyelmezéssel telnek, addig nehéz lesz változtatni.

Kinek írtad a könyvet, milyen céllal?

Először azért kezdtem el írni, hogy kiírjak magamból minden tapasztalatot, szomorú és jó élményt. Majd később jött a gondolat: mindezt meg lehetne írni a gyerekeknek is, hogy ők is lássák: mit él meg a másik, amikor bántják, kinevetik, vagy mit érez az osztálytársuk, amikor üt vagy elfut. A szülőknek is szerettem volna kapaszkodót adni ahhoz, hogy lássák, mi történik a tanteremben, amikor nem lehetnek ott. Természetesen vannak saját tapasztalataik gyerekkorból, és a diákok el is mesélhetik otthon, mi történt velük. De csak a saját szemszögüket. Itt sok különböző perspektívából látunk rá ugyanarra a történetre.

A saját életedben az iskola milyen emlékképet tölt be, milyen volt az osztályod?

Egy 21 fős ötödikes napközis csoportot kaptam, akikkel egy évet töltöttem. A kezdet nagyon nehéz volt. Egyrészt, mert én is csak akkor kezdtem megszokni, hogy mostantól Anikó néni vagyok, másrészt mert a diákok is akkor kerültek felső tagozatba, és nem ismertük egymást. Sok-sok hét telt el, mire egymásra hangolódtunk, és már egy mozdulatból vagy nézésből is tudtuk, mikor szomorú a másik, vagy mikor boldog. Magamon is meglepődöm, mennyire hiányoznak. Amíg minden nap együtt voltunk, nem tűnt fel, hogy ennyire megszerettem őket, de még három év után is sokszor álmodom róluk. És mindig jót.

Neked miért nyíltak meg a gyerekek? Hogyan lettél a barátjuk? Mit tudtál segíteni nekik?

Nagy előny volt, hogy én az egész délutánt velük töltöttem a napköziben. A tanórán annyi a kötelező tananyag, hogy egyszerűen nem marad elég idő beszélgetni, játszani a diákokkal. Ráadásul jelen van 25-30 fő, akik előtt természetes, hogy nem nyílnak meg egyenként a diákok. Délután azonban jóval kötetlenebb volt a program. Kellett idő, amíg egymásra hangolódtunk. Az első hónapok nagyon nehezek voltak, néha már azt éreztem, hogy feladom, de egy félév után valami megváltozott. Azt hiszem, a türelem és a szeretet segített. A szeretetet minden gyerek megérzi és meg is hálálja.

Lesz a könyvednek folytatása?

Ezt még nem tudom.

Kapcsolódó esemény: szeptember 15-én  17 órakor Senki ne legyen vesztes! – beszélgetés jó és rossz iskoláról a Pagonyban, könyvbemutatóval egybekötve