Gyerekes szülők – felnőttes gyerekek; A házassági bontóperek komikumai

Gyerekes szülők – felnőttes gyerekek; A házassági bontóperek komikumai

Korábbi írásaimban komoly témákról, a házassági bontóperek jogkérdéseiről adtam számot, dióhéjban. Most következzenek olyan komikus jelenetek, amelyek segítenek ezt a sokszor fájdalmas procedúrát egy kicsit könnyebben emészthetővé tenni. Bemutatok néhány elképesztő helyzetet, jelenetet, hogy jobban értsük, milyen szélsőséges helyzetek is adódhatnak férfiak és nők között váláskor. A sztorik talán hihetetlenek, de ne higgyék, hogy nem történtek meg. Lássuk, mire képesek a férfiak és nők, ha válni készülnek “hű társuktól”, vagy már éppen a bontóper közepén tartanak.

Meglepően gyakran fordul elő, hogy irodánkat felkeresi a válni készülő férj és aggodalmas hangnemben közli, nem tudja mi legyen a félretett pénzzel, mennyi jár a feleségének és mennyit lehetne előle “megspórolni”. Az egyik alkalommal egy nagyobbacska budai lakás árával az aktatáskájában jelent meg az ügyfél, alig hittem a szememnek. Meg is kérdeztem “ez micsoda?”. Mire ő blazírt arccal válaszolta: “a bankbetétem!”.  A kedves ügyfél a hazulról történt elköltözése
óta, csaknem 2 hónapja hordozgatta a táskájában, egyszerűen nem merte sem hazavinni, sem bankba tenni, nehogy a felesége megtalálja. Szóval a nagy dirrel-durral válni készülő hős férj, egy kézitáskában menekíti felesége elől a megtakarításokat. A hivatás szakmai-etikai szabályai azonban megkívánják, hogy ilyen esetekben is az ügyfélnek kijáró tisztelettel adjak bölcs és korrekt tanácsot.

Ami talán a leggyakoribb, nem is kifejezetten jogi, inkább pszichés folyamatok eredménye, hogy a különvált házasfelek közül (elsősorban) a nők nem engedik férjüknek a gyerekekkel a kapcsolatot tartani. Ennek számos oka van, nyilván érzelmileg is kiszolgáltatottnak és „elhagyottnak” érzik magukat a nők, szükségük van a gyerekek szeretetére, nem érzik magányosnak magukat, különösen, ha férjük sok-sok év után hagyja magukra őket, nem beszélve arról, ha ezt férjük egy „másik nő miatt” teszi. Ezekben az esetekben az elhagyott feleségek gyakran a gyerekekkel „zsarolják” a férjüket. Előfordult, hogy a feleség visszaköltözött a szüleihez a korábbi lakástól 250 kilóméterre, miközben tudta a férjnek volna pénze és szándéka is (!!) számára lakást vásárolni a város bármely pontján, csak tudja tartani gyermekével a kapcsolatot minél gyakrabban, esze ágában sincs leköltözni a feleség gyerekkori szülőfalujába. Egyértelmű az üzenet: „ha én nem kellek, nem kapod meg a gyerekedet sem!”

Előfordult, hogy a feleség nem engedi, hogy a férj és új párja a gyermekükkel a kapcsolatot együttesen tartsa, egyszerűen eltiltja tőle a feleket, csak a férj találkozhat a gyerekkel, más nem! Gondoljanak bele: egy éve elköltözött a férj, együtt él valakivel, de kénytelen megkérni új barátnőjét, akivel szándékaik szerint együtt alapítanának majd új otthont, azokon a napokon, amikor a feleségétől a gyermekeiket új lakásukba viszi, szíveskedjen elmenni, majd ha visszamentek a
gyerekek, megint visszajöhet.

Akad olyan is, amikor a kapcsolattartás előtti pillanatokban „betegszik” meg a gyerek, gyors sms vagy e-mail (nem telefon!) a férjnek: „Józsi, ne gyere a gyerekért, mert lázas!” A kapu zárva, a férj nem tud bejutni, telefont az asszony nem veszi fel. Persze a kisdednek kutya baja, hogy neki mit mond a mama, miért nem jött érte az apja, azt nem is mesélem el.

Az is gyakori, hogy úgy törnek a másik orra alá borsot, hogy a gyerekkel külföldre igyekvő szülőnek a másik nem adja oda az útlevelet, vagy közös szülői felügyeleti jog esetén egyszerűen csak nem hajlandó az egyik szülő aláírni az útlevélkérő lapot az okmányirodán, ezzel meghiúsítva az útlevél megszerzését és egyben a külföldi utazást.

Aztán előfordul olyan is, hogy a szülők eljátszák a gyerekek előtt, mennyire szeretik őket. Az egyik hátborzongató jelenet akkor történt, amikor a gyermekeitől már hosszú évek óta különélő férj, akinek a gyerekekkel való kapcsolata nem kifejezetten jó és a gyerekek maguk sem akarnak különösebben apjukkal találkozni, csak azért kérte a bíróságon a gyermekek személyes
meghallgatását, hogy bebizonyítsa nejének és gyermekeinek, ő tud „küzdeni” gyermekeiért. Noha a gyerekek jegyzőkönyvbe is mondták a bíróság előtt, hogy nem szeretnének az apjukkal lakni, az apjuk diadalittasan vonult végig a bírósági folyosón, „lám, ő megpróbálta”.

Fontos dolog, hogy már mielőbb felkészítsük gyermekeinket arra, hogy milyen hivatást válasszanak életükben. Az egyik szakma, amire a különvált szülők a leggyakrabban felkészítik gyermekeiket: a postás. Ugyanis az elvált szülők különösen szeretnek a gyermekeikkel üzengetni a másiknak, a tornazsákban elhelyezett aláírandó személyi jövedelemadó bevallással, munkahelyi igazolással, vagy egyéb dokumentumokkal, melyeket nem akarnak, vagy nem mernek személyesen a másik kezébe nyomni. „Vigye el a gyerek”, „hozza vissza a gyerek”. Hasonló a helyzet akkor, amikor az elvált felek egyike által a gyereknek vásárolt ruhaneműk, játékok a másiknál 24 órán belül a kukában kötnek ki. „Elveszett”, mondják, „a gyerek elvesztette”. Ugyanez történik akkor is, amikor gyakorlatilag „elsikkasztják” a különélő szülők azokat a dolgokat, amelyeket a másik adott a gyerek kezébe.

A tettlegesség sem ritka válás előtt, közben, után, de ez néha olyannyira abszurd, hogy magam sem kívánom a konkrét részleteket ide leírni, maradjunk annyiban, hogy minden lehetőség megtörténik: férj veri a feleségét, feleség veri a férjét (nagyon), a feleség veri a férj szeretőjét, a férj veri a feleség szeretőjét (szánalmas), vagy a feleség és a férj szeretője egymást verik (látványos show elemekkel).

Előfordult, hogy a bírósági tárgyaláson esnek egymásnak a felek, egyszer a közbeavatkozó bírót is majdnem megverték.

Az egykor közös meleg otthon is sok konfliktus forrása. Olyat még nem láttam, mint a filmekben, hogy az egyik házasfél kirakja a másik cuccait az ajtó elé, mondván „le is út, fel is út”, de olyat már igen, hogy a férj az egyik munkanap után este hazaérve a kipakolt lakásban a feleség és a gyerek hűlt helyét, no meg egy üzenetet talál: „elköltöztünk a gyerekkel anyámhoz!”.

Még napestig folytathatnám a bizarr helyzetek felsorolását, az élet mindig felülírja a képzeletet, de azt gondolom, hogy a másokon való kuncogás helyett inkább azon gondolkozzunk el, ha úgy hozná a sors, mi vajon tudnánk-e méltósággal és a másik iránti tisztelettel megválni házastársunktól, tudunk-e gyermekeinknek útravalót adni abból is, hogy megmutatjuk, mi hogyan csináljuk azt, ami nehéz. A válás olyan, mint a házasság – mondják. Lehet benne valami.

Szerző: dr. Rácz Gábor