Kísérni és nem irányítani

Kísérni és nem irányítani

A kiskamaszok a felnőtté válás első és leglátványosabb lépését teszik meg: szembefordulnak a szülői elvárásokkal. Még nincsenek tisztában a képességeikkel, de már vannak vágyaik és álmaik. Ismerik a szabályokat, de még nem tudják, hogy miért kell ezeket betartani. Az önállósodás bármelyik formáját szívesen kipróbálják, amit lehet – és többnyire azt is, amit nem lehetne.

A szülők kétségbeesve figyelik, hogy addigi viszonylag szófogadó és jól tanuló gyermekükből kiszámíthatatlan, felületes, dacos kamasz lett, aki elsősorban a külsejével és a barátaival foglalkozik – és szinte semmi mással. Természetes reakció, ha a szülő úgy érzi, gyermeke most indul el a lejtőn lefelé, vagy azon aggódik, hogy mi lehet az, amiről ő még nem tud, de esetleg már megtörtént. A gyermeki ártatlanság kora bizony lejár – de higgyék el, ezek a jelek inkább megelőzik a valódi eltávolodást, szinte csak próbálgatják a szülői tűréshatárt, a szabályokat.

A gyerek életében ekkor, 13-17 éves korban fontosabbá válnak a barátok, a szülők pedig egyre kevésbé lényegesek. Ugyanakkor a kiskamaszok világában ez az eltávolodás mérhetetlen bizonytalanságot is eredményez: nem kívánják már a szülői irányítást, segítséget sem, hiszen az is egyfajta irányítás, csak még azt is érezteti velük, hogy ők valamit nem képesek egyedül megoldani. Szóval már nem igénylik a szülői beavatkozást, de a határozott lázadás ellenére is bizonytalanok, és szükségük lenne az elismerésre. Méghozzá a szülői elismerésre. A szülő – bármennyire is veszít a gyerek szemében a fontosságából – mégiscsak egyfajta iránytű szerepet tölt be. De! A kamasz a maga bizonytalanságával kizárólag az elismerést várja, azt szeretné hallani, minden mást elutasít. Gondoljunk bele a járni tanuló zsiráfbébi helyzetébe: elindul imbolygó lábakon, s ha valaki elé áll, talán elesik. Ha viszont mellette áll és kicsit oldalról megbökdösi, akkor meg „csak” terelgeti, de a mozgását nem szakítja meg. Ez segítség a kis zsiráfnak, nem akadály. A kamasz gyerekek éppígy viselkednek: nem az irányítást várják, hanem ezt a fajta kísérést, amikor a szülők szinte láthatatlanul segítik a gyerekeket elismerésükkel a jó úton maradni. Első önálló cselekedeteik azonban többnyire olyanok, amiket nem is mernek elmondani szüleiknek. Hiszen a tiltást nem viselik el, a büntetést még kevésbé, de az elismerésre szomjaznak. Ezt megkapják a kortárs csoporttól, a barátoktól. A szülői támogatást eközben viszont elveszítik, mert egyre kevesebb dolgot mesélnek el otthon.

Az érdeklődő szülő kétségbeesik, nyomozni kezd, esetleg körbetelefonál az ismerősökön: ki hogyan látja a helyzetet. A legjobb ilyenkor mégis valahogyan a gyerekkel beszélgetni. Nem erőszakkal szóra bírni, és nem az iskolai hírekkel kezdeni. Lehet beszélgetni másról is: ekkor már a gyerekünk nyitottabb a világra, van véleménye az árvíz sújtotta falvakról, a szegénységről, a háborúról vagy a békéről. Bármilyen, a szülőt vagy a közösséget a jelenben érintő kérdésről megkérdezhetjük, és rácsodálkozhatunk, hogy a 13-14 éves gyerekünknek bizony van saját véleménye, és akár jó meglátása, ötlete is!
Meg lehet lepni akár egy váratlan kérdéssel: ha rá bíznák a város/falu/iskola sorsát, ő mit hogyan változtatna meg. Ebből a kérdésből a gyerek azt érzi, hogy a szülő kíváncsi az ő véleményére, gondolataira, ötleteire – és ráadásul milyen fontos szerepet kapott a szülőtől rögtön gondolatban! Ha a gyerek hajlandó ilyen témákról beszélgetni, abban szülőként örömünket lelhetjük, hiszen látjuk, hogy gyermekünk mennyire felelősségteljes, hová tart az elképzelése a világról, a közösségről, a szolidaritásról. Ilyenkor nem érdemes kiigazítani, inkább csak beszélgetni. Ha nem értünk egyet, akkor csak ennyit mondani: Így gondolod? És mi van akkor, ha… és ide beszúrhatunk egy ellenvetést, hogyan oldaná meg azt a helyzetet.

Bátrabb és bevállalósabb szülők ugyanezt a kérdést a saját házukkal, illetve a család rendjével kapcsolatban is feltehetik (hogyan változtatná meg a gyerek a családban kialakult rendet pl.). Ha azonban erről beszélgetünk, akkor fontos, hogy a gyerek által javasolt ésszerű, jó változtatások közül egy-kettőt valóban betervezzünk és meg is valósítunk, még ha csak apró változtatásról is van szó (pl. egy órával később vacsorázzunk, vagy vegyünk vidámabb függönyöket a nappaliba). Ekkor a gyerekünk kézzelfoghatóan érzi, hogy az ő véleménye fontos a családban – és nemcsak az önállóság felé, de a siker erejével a családi összetartozás felé is megerősítettük gyermekünket. Minden ilyen beszélgetés után ismerjük el, dicsérjük meg, ha gyermekünk kreativitást, empátiát, határozottságot vagy bármely más erényt mutat – emeljük ki, hogy miben volt jó ötlete, akár azzal, hogy „nahát, ez nekem sosem jutott még eszembe!” Bármilyen jó ötletbe kapaszkodjunk be, bontsuk ki, segítsük előre! A siker az egész család életében pozitív változást hozhat, és visszaterelheti távolodóban levő gyermekeinket a családhoz immár egy új, felnőttebb, komolyabb pozícióban. S ha mi kikérjük az ő véleményét a családot érintő dolgokban, és meg is fogadjuk, amit mond, akkor ő is nagyobb valószínűséggel kéri majd ki a mi véleményünket és fogadja meg tanácsainkat a későbbiekben. Nemcsak a gyermekünk válik eközben egyre önállóbb, felelősségteljes felnőtté, a család irányító szerepe is minőségileg átalakul egy egymást segítő, támogató közösséggé, ahol mindenkinek fontos és elismert pozíciója van.

A cikk szerzője: Szent-Királyi Ágnes