Diákok, Pedagógusok, Szülők veszteségei a járvány idején

Diákok, Pedagógusok, Szülők veszteségei a járvány idején

… avagy a kifordított kabát története.

Kopognak a szavak. Az elmúlt egy évben rengeteg szavunk lett egyrészről teli egyedi, mély, nehéz tartalommal. Mindeközben váltak a médiában, az egymás közti kommunikációban is ugyanezek a szavak szürkévé, ürességtől kopogóssá. – olvasható a gyaszportal.hu oldalon.

 

Halottak, veszély, szorongás, magány, kórházi ágyak, iskola.

Az iskola, ahol korábban zsongás, nevetés, tanulás, kísérletezés folyt, benne izgulás a feleléstől, bosszankodás tiszteletlen beszólás vagy a be nem jelentett röpdolgozat miatt, az élet nagy kérdéseinek a vitája, vagy az elmaradhatatlan melegszendvicsért való sorban állás. a kapuban 4-kor a szülőtársakkal várni a gyermekre, a reggel még megvolt kesztyűt keresni, vagy épp vitázni az új matek tanár miatt. Hol jók, hol rosszabbak, de impulzusok, emlékek. Iskola, egy élettér, mely mindenkinek egyedi, de mégis közös, hisz gyermekként, szülőként, tanárként része, része volt az életünknek. Viszonyítási pont, megfigyelhető rajta a világ változása, de a magunké is, ahogyan mi majd másképp csináljuk vagy talán éppen úgy.

Manapság az iskola nem iskola, hanem többek közt például a járvány veszélyességének a mértékegysége lett. Ha digitális, nagy baj van, ha suli van, más dolgok is megengedettek. Más szempontból gócpont, ahol a gyerekek közvetítik a betegséget, vagy épp a szülők munkahelyének a megmentője, biztosítéka. Az általános iskolákban a szabad udvari futkározások helyett szigorú szabályok, korlátozások, büntetések váltak a napi rutinná. A középiskolákban az üresen kongó folyosók, a termekben kókadozó virágok, a fogason lógó itt felejtett pulóver maradt.

 

Ha ebben a helyzetben a szereplők veszteségein gondolkodunk, csak egy kis empátiára van szükségünk, és végtelen hosszan tudjuk sorolni azokat. Ha a helyzetben jól, rosszul evickélő diákok, pedagógusok, szülők fordulnának egymáshoz a veszteségeik mentén, az utolsó csepp empátiájukat, együttérzésüket kell felhasználniuk, hiszen minden energiát felemészt a bizonytalanság, az alkalmazkodás, a szorongások leküzdése, a saját túlélésük, és a mindenre rátelepedő monotónia. Igen, ilyenkor nehéz megtalálni a szavakat, gesztusokat, hangsúlyt, hogy ne kopogjanak a szavak.

 

Minden résztvevő elveszítette a rendszer állandóságát, kiszámíthatóságát, a kommunikációs csatornák korábban ismert formáit. Na, így ez a mondat is kopog. Mögötte számtalan egyéni veszteség, az iskolába vezető út a ráhangolódással, az angol szavak átismétlésével, a kedves fiúval való összefutás reményével a buszmegállóban, az iskola kapujában a kedves mosolyok, az ugye mennyit nőtt ez a gyerek buksit simogató mondata, hogy két hét múlva újra dupla rajz, havonta fogaóóra, ahol egymás mellé ülve kicsit harcolunk, kicsit megértjük a másikat a gyermekért. Állandóság? Nem tudjuk, holnap, jövő héten, egy hónap múlva hogyan, miként tanulunk, tanítunk. Illetve most tudjuk, digitálisan, egy hónapig. És utána? Közben folyamatosan e-maileket, különböző felületeken küldött üzeneteket írunk és olvasunk, és ezek tömegében próbálunk meg keresni vagy megmutatni valami személyeset, ami megérint, ami a fentieket – ha csak egy pillanatra is – helyettesítheti.

Ami most van, legyen az digitális vagy offline oktatás, az olyan, mint egy kifordított télikabát. Minden rajta van, ami kell. De a belső bélés kívülre kerülve nem melegít, hanem rögtön átázik, a zsebbe nem lehet megmelegíteni a kezünket, az öv értelmetlenül lobog, majdnem elbotlunk benne, és sajnos az is láthatóvá válik sokszor, ha szakadt vagy épp a turiban vettük. Amikor pedig mindennek ellenére a hidegben begombolnánk, tehetetlen, ügyetlen kis óvodásnak éljük meg magunkat, aki a cipőfűzés sikertelensége okán toporog, hisztizik, vagy hagyja a csudába, míg aztán a sarkon tényleg elesik.

 

Mi pótolja annak a kísérletező tanulását, amikor a felsős diák iskola után a padon ülve osztálytársaival felnőttet játszva először vitázik a világ nagy dolgain. Mi pótolja a kilencedikesek osztállyá kovácsolódását, a végzősök keringőjét? Mi pótolja azokat a másodpercek törtrésze alatt lezajló interakciókat tanár és diák között, hogy látom lemaradtál, ne aggódj, újra elmondom; hogy elfáradtatok, mára akkor ennyi; hogy ma valahogy minden olyan flottul ment; hogy semmi baj, tudom, hogy csak vicceltél; hogy ma ne kérdezz, mert valamiért szomorú vagyok; vagy hogy ma jól esne, ha megkérdeznél, mert valamiért szomorú vagyok?

 

Az egyesület pedagógus továbbképzésén gyűjtöttük a veszteségeket, nehézségeket. Nem egy közös bennük, és sokat megélünk szülőként is. A teljesség igénye nélkül. Így sem kevés.

 

Diákként: haláleset • családi együttlétek • különórák • mozgás • kortárs kapcsolatok • szerelem • család anyagi veszteségei • iskolai rituálék • stabil napirend • tudásbeli hiányok • személyiségváltozások • biztonságérzet • gondtalanság • igazságtalanság • érintések • arckifejezések • túl sok, túl kevés anyag • ingerek • órai rosszalkodás, jó magaviselet • életesemények (gólyaság, ballagás) • koncentráció • egyedül tanulás • összezártság a családdal • családon belüli konfliktusok • szorongás •  feszültségek kiszelepelése • egész nap egyedül /a többiekkel • elkapott beszédfoszlányok, hiányos infók félelme • virtuális tér túlsúlya • büntetés túlsúlya • bűntudat, hogy terjesztik a vírust • pánikreakciók • írásbeli kommunikáció, jelzés lehetősége • kényszer • stressz • saját felelősség • egy vagyok a sok közül, nem vagyok látható • monotónia • ami nekem segítene, az másoknak nem jó, akár beteg lehet tőle • félelem a betegségtől, haláltól

 

Pedagógusként: iskolai programok • maga a tanítás élményalapon, korábbi módszerekkel • mozgás • munkakapcsolatok • rítusok • a gyermek rezdülései • szakmám alkalmazhatóságának a 80%-a • tervek a csoportokkal • magánéleti veszteségek • tervezhetőség hiánya • beérkezés, hazamenés • nonverbális kommunikáció • együtt bohóckodás • a haladás biztonsága • van eszközöm elvesztése • felesleges munka • bizonytalanság • 90%-ban frontális munka • visszajelzések • egyedüllét • online tér • szülőkkel való találkozás hiánya • diktátor szerep • elvárások • a bizonytalanságban a gyermeknek biztonságot nyújtani • megingott a realitásérzés • megtartani az elvesző, nehézségben levő, lemaradó diákokat • pályaelhagyás gondolata • visszaélések • belefáradás • monotónia • düh • félelem, hogy valakit elveszítünk (diákok növekvő mentális nehézségei miatt) • információhiány • félelem a betegségtől, haláltól • folyamatos döntéshelyzet

 

 

A gyermekeken nagy a nyomás. Alkalmazkodj, tartsd be a szabályokat, a határidőket, figyelj az egészségedre, mozogj, különben a jegyeid, a felvételid, az érettségid, a jövőd, az egészséged, a szüleid, nagyszüleid egészsége, élete.. Mi lesz, ha miattam hal meg valaki, mert elkapja tőlem a vírust, pedig csak sétálni, beszélgetni, tanulni, nevetni akartam…?

A tanárokon nagy a nyomás. Alkalmazkodj, tartasd be a szabályokat, légy aktív, proaktív, változatos, légy résen, különben a jegyek, a tudás, a felvételik, az érettségi, az egészséged, a diákjaid mentális egészsége, sorsa, saját és családtagjaid egészsége. Mi lesz, ha miattam hal meg valaki, egy tanítvány, mert a monogram, ez egyre csendesebb válaszok, csend mögött nem vettem észre, hogy nem én tartok unalmas órát, hanem nagy a baj…?

A szülőkön nagy a nyomás. Figyelj mindenre, tartsd be a szabályokat, ellenőrizd a házit, vidd el kirándulni, lépj be az online szülőire, ne veszítsed el a megélhetésedet, türelmedet, mert különben a jegyei, a felvételije, érettségije, jövője, a kapcsolatai, az egészsége, a családod, az életed. Mi van, ha elfelejtem, lekések, lemaradok, nem figyelek, nem veszem észre, ha későn viszem orvoshoz, ha egyszer csak nagy a baj…?

Gyászkísérőként megtanuljuk viselni a tehetetlenséget. Megtanuljuk, hogy a veszteségek egymásra halmozódásában az emberben vagy emberpalántában, a családban vagy a közösségben éppen az ismeretlen, a kapaszkodók elvesztése, a hullámzó érzések, riasztó gondolatok jelentik a nehézséget, és az, ha ebben egyedül vagyunk, vagy épp, mint most egy óriási sorsközösségben, amelyben viszont mindenki más ritmusban hullámzik, és ezért nehéz egymásba kapaszkodni. Amit ilyenkor lehet, hogy kimondjuk, kifejezzük mindazt, ami bennünk van.

Mit tehetünk gyermekeinkért szülőként, pedagógusként? Mit tehetünk magunkért? Meghallgatjuk a gyermekeket, teret, időt adunk, hogy elmondhassák valóban hogyan vannak, kifejezhessék érzéseiket, kételyeiket. Életkoruknak megfelelően információkat adunk nekik a fennálló helyzetről, a vírusról, a várható történésekről. Segítjük őket szükségleteik szerint, de a lehetőségeknek megfelelően bevonjuk a döntésekbe, tiszteletben tarjuk ezeket és a saját ritmusukat. Adjuk nekik a napi rutin biztonságát, és a rugalmasságot, hogy bármikor lehet másképp, ha arra van szükséged. Ha kell napi rendet írunk vele, ha kell labdázunk, ha kell, hagyjuk, hogy velünk veszekedjen. Ott vagyunk, beszélgetünk. Elmondhatjuk azt is, bennünk mi van, hogyan félünk, szorongunk, miként segítünk magunkon. Mintát adunk! Pedagógusként megpróbálhatjuk minél több elemét megtartani az ismerős korábbi óráknak, világos kereteket adni a közös határokon belül, kiszámíthatónak maradni. Kifejezni az örömeinket, nehézségeinket a gyermeknek, szülőnek, kollégának, többet mosolyogni, néha megállni, kérdezni, néha hagyni, a diák segítsen nekünk. Nagy levegőt véve ismét belehelyezkedni, megérteni, együtt érezni a többiekkel éppúgy, mint önmagunkkal.

És bízni, hogy holnap is süt majd a nap.

Szabó Márta
Gyászkísérő

 

forrás: gyaszportal.hu