Milyen volt a magyar köznevelés 2019-ben?

Milyen volt a magyar köznevelés 2019-ben?

A Tízperc iskolablog immár hagyományosan kér fel neves oktatási szakembereket, hogy véleményezzék, elemezzék, mi történt az elmúlt egy évben az oktatás, a köznevelés területén. 2019 sem volt éppen eseménytelen: a magántanulói státusz helyett egyéni tanrendet kell igényelni, szigorodik az beiskolázás 6 éves életkorhoz kötése, újabb reformokat jelentettek be a szakképzés területén, és úgy tűnt, lesz új Nemzeti alaptanterv, de végül mégsem jelent meg idén az új Nat.

Az idei évértékelésre Környei Lászlót kérte fel a Tízperc iskolablog, hogy véleményezze a magyar köznevelés elmúlt egy évének fejleményeit.

Milyen ma Magyarországon diáknak lenni?

Attól függ, melyik intézménybe jár a gyerek, sőt, egy iskolán belül is nagy különbségek vannak osztályok, pedagógusok között. Vannak problémás és vannak kimagasló intézmények. A 2010-ben elindult változásoktól lehetett volna remélni, hogy a köznevelés kiegyenlítettebb képet mutat majd, de ez egyáltalán nem következett be. Nem kerültünk közelebb ahhoz a célhoz, hogy a legjobb iskola a legközelebbi iskola legyen.

Miért ilyen egyenlőtlen színvonalúak az iskolák?

Összetett ez a dolog. A magyar rendszer világosan igazolja azt a megállapítást, amit még az első McKinsey jelentés állapított meg 2007-ben: egy iskola minősége alapvetően a pedagógusokon múlik. A feleségem nyugdíjas pedagógusként vállal magántanítványokat. Hat győri iskolába járnak a tanítványai, olyan különbség van e között a hat győri iskola között, hogy az elképzelhetetlen. Ez csak egy dologra vezethető vissza: az igazgatóra és a pedagógusra. Minden más másodlagos. Elég jól ismerem az ország egyik legjobb anyagi helyzetben lévő iskoláját: a teljesítménye átlagos, mert a pedagógusai nem tudtak felnőni ahhoz a világszínvonalú infrastruktúrához, amit az iskola biztosít.

2010 után több olyan eszközt is bevezettek, például a pedagógus minősítési rendszert, amelyek éppen azt a célt szolgálnák, hogy az iskolák közötti különbségek csökkenjenek. Ezek szerint ezek az eszközök nem működnek?

Meg kell jegyezni, hogy teljesen kiegyenlíteni nem lehet az iskolák színvonalát. Ha megnézzük a különböző nemzetközi felméréseket, akkor látjuk, hogy a mintaországokban is vannak különbségek az iskolák között, sokkal kisebbek ugyan, mint Magyarországon, de mindenképpen vannak. Közelíteni azonban lehetne egymáshoz az intézményeket, és az iskolák központosítása, a pedagógus minősítési rendszer, a tankönyvi szabályozás mind olyan eszközök, amelyek szolgálhatnák azt a célt, hogy az iskolák között korábban elsősorban financiális okokból meglévő hatalmas különbségek csökkenjenek. Volt például olyan, egymástól alig 20 km-re fekvő önkormányzati iskola, amelyek között négyszeres különbség volt az egy tanulóra jutó költségek terén. Az állami fenntartásba kerüléssel ugyan ma már nem általános, hogy rendkívüli szünetet rendeljen el egy iskola, mert nincs pénz megjavítani a kazánt, de az oktatás színvonala, a pedagógiai teljesítmény nem lett egyenletesebb.

Mi az oka annak, hogy ilyen nehezen jönnek az eredmények?

Minden iskolának van saját arculata, amit az igazgató és a pedagógusai együtt alakítanak ki. Sokat lehetne javítani az oktatás színvonalán, ha az igazgatók tényleg vezetőként lépnének fel. Idén ráadásul megszűnt az a kényszer, hogy az igazgatóknak elsősorban a pedagógusaiknak kell megfelelniük, mert már nem a pedagógusok „választják” meg őket. Emiatt az alkalmas igazgatók talán hatékonyabban tudnak fellépni azért, hogy eredményes, hatékony és a diákok számára méltányos legyen az iskola.

Annak idején nagy reményt fűztem a pedagógus minősítési rendszer bevezetéséhez. De az eredménye sajnos nulla. Azt mondták, végre ki fog derülni, ki a jó pedagógus és ki a nem jó pedagógus. Hát hol vagyunk ettől? A minősítések eredményei alapján az országban csak jó pedagógus van. Ott vagyunk, mint a minősítés előtt: hivatalosan most sem tudjuk, ki a jó és ki a rossz szakember. Egy eklatáns példája ennek: megkérdezték a magyar pedagógusokat, mennyire mozognak otthonosan az IKT eszközök használatában. A TALIS 2018 felmérés szerint jóval az átlag fölöttinek gondolták a kompetenciájukat, majdnem kétszer olyan tájékozottnak, mint a OECD-átlag. Ehhez képest a PISA teszteken a digitális szövegértés terén az egyik legnagyobb az elmaradásunk a felmért országok között. Valahol valami nem stimmel. De ennél alapvetőbb hiányosságokat sem derítenek fel a tanfelügyelők. Például nincs helyi tanterv az iskolában – nem azt mondom, hogy nem megfelelő, hogy régi vagy hibás lenne, hanem hogy egyáltalán nincs. Ma ez is következmények nélkül marad (…)

A 9 évfolyamos általános iskola megoldaná a köznevelés problémáit? Eredményezhetné Magyarország felzárkózását a PISA-rangsorban?

A 9 évfolyamos általános iskola bevezetése hozhatna eredményt. Az elnyújtott, lassabb haladást biztosító 5-6 éves egységes alsó tagozaton lehetne differenciálni, ki lehetne türelmesen várni a gyerekek eltérő érési folyamatát. A maradék 3-4 évre kellene szétszedni a gyerekeket érdeklődés szerint, hogy adott legyen a lehetőség a gyakorlatközelibb irány választására, és nem cipelni magukkal azokat a gyerekeket az elméletibb irányba, akiket nem lehet az Ady-versekkel lázba hozni. Fontos lenne, hogy a szelekció irányultságbeli legyen, és ne színvonal szerint válogassák a gyerekeket, hogy ne legyen köztük alá-fölérendeltség, és megmaradjon a horizontális mozgás lehetősége. Egy hasonló rendszerrel a 9 általános iskolai év alatt lehetne garantálni minden gyereknek, hogy azok az alapkompetenciák (az írás, az olvasás, az alapvető matematikai műveletek, a digitális kompetenciák, idegen nyelv ismerete) megerősödjenek, amelyek egy szakma elsajátításához szükségesek. Ezt követően a szakképzésnek valóban a szakképzéssel kellene foglalkoznia. Annyira nyilvánvaló irányba mutatnak a nemzetközi példák sikerei, csak le kellene vonni belőlük a megfelelő következtetéseket. Ez kellene, hogy legyen a szakképzés javításának első lépése.

Melyik nemzetközi gyakorlat jelenthet mintát a magyar rendszernek?

Itthon a 8. osztály utáni szelekciót is túl korainak érzik néhányan. De ha megnézzük például Szingapúrt, ahol az utóbbi méréseken a legjobbak az eredmények, ott már a 6. osztály után nagyon sok részre szedik szét a gyerekeket. Ha európai példát szeretnék venni, akkor ott vannak a németek: 4. osztály után történik a szelekció. A liberális oktatási rendszerek, például a finn, a holland vagy a kanadai, amelyek meghatározták az elmúlt 30 év oktatáspolitikáját, nálunk nem működnek, ezt tudomásul kell venni. Az idő más miatt is sürget bennünket: demográfiai okokból is indokolt az iskolaszerkezet drasztikus átalakítása, egyre csökken az iskolás gyerekek száma, egyre több tagintézmény működik 5-6 fős osztályokkal (…)

Korábban azt mondta, a kanadai vagy a finn oktatási rendszer nem lehet példa Magyarország számára. A szakképzés nemzetközi példáiról már volt szó, a köznevelés egészét, ha nézzük, melyik nemzetközi példa lehet jó irány?

A magyar köznevelésnél liberálisabb rendszer nagyon kevés van. Sehol máshol nem tapasztaltam, amit Magyarországon, hogy egy pedagógus azt csinál, amit akar, és ennek nincs következménye még akkor sem, ha eredménytelen. Részletekbe menő tapasztalatim Németországgal vannak. Nagyon régóta figyelem a Távol-Kelet, korábban Japán, aztán Dél-Korea, most Szingapúr és a kínai partvidék nagy fejlesztéseit. A szlovák rendszert látom még közelebbről, ahol egy rendkívül szigorú tanfelügyelet működik.

A gyerekek szempontjait nézve nagyon mások a most sikeres rendszerek: sokkal kevesebbet tanítanak, de eszméletlen precizitást követelnek meg. (…)

Annak a híve vagyok, hogy azok az országok, amelyek egy gyors gazdasági növekedésen kell, hogy átmenjenek, azoknak a délkelet-ázsiai rendszerek oktatási példáiból kell meríteniük. Meríteniük, és nem átvenniük! A jólétben kiérlelt holland, finn rendszerek modelljeit nem lehet másolni. Ott, ahol a legfelkészültebb 20%-ból kerülnek ki a pedagógusok, ott más módszerek lehetségesek. Nekünk a következő 30-40 évben vért kell izzadni, hogy elérjük az uniós gazdasági és életszínvonalat. Mi nem tudunk keletebbről szakmunkásokat hozni. Nekünk kell őket kiképezni. Nem engedheti meg a felzárkózni kívánó ország, hogy kényelmes oktatási rendszereket működtessen. A fejlődés mindig konfliktusokkal, belső feszültségekkel jár minden szinten, de nincs más út.

A teljes interjút a tizperciskola.blog.hu oldalán ajánljuk a figyelmetekbe.