Pedagógus önvédelem a kiégés ellen

Pedagógus önvédelem a kiégés ellen

Nehéz ma pedagógusnak lenni. Sem az aktuális, már kiszámíthatatlan társadalmi helyzetük, megbecsültségük, illetve annak hiánya miatt sem, de tulajdonképpen a szakma nehézségei is szaporodnak. Változnak az intézményekbe érkező gyerekek, a tanulási nehézséggel küzdő fiatalok száma évek óta rohamosan növekszik, miközben a társadalom sincs jó formában. Az ott felmerülő problémák hatványozottan jelentkeznek az óvodákban, iskolákban. Ezeket pedig valahol kezelni kell. A szülők nagy része ezt gálánsan átutalja a pedagógusok hatáskörébe. A pedagógus életpályamodell szakmai életutat nyújthatna, de hol marad belőle az ember? Ki figyel arra, hogy azok, akik naponta 8-10 órát töltenek gyerekek között (akik nem próbálták meg, javaslom, vegyenek részt egy nyílt napon) a lehető legtöbbet tudják adni. Ne fáradjanak bele, ne hagyják el a pályát, pusztán önvédelemből.

 

Hogyan lehet megőrizni a pedagógusok lendületét, erejét, motiváltságát, vagyis a ,,szívét”? Erről szólt a Felelős Szülők Iskolája és az ELTE Tanító- és Óvóképző Kar közös szakmai-módszertani műhelyének április 27-ei programja, ahol a kisgyermekekkel foglalkozó nevelők-oktatók arról hallhattak előadást Szigeti Mónika klinikai szakpszichológustól, hogyan előzhető meg a kiégés az évek során.

A feladat nehéz, hiszen a pedagógus szerepei olyannyira szerteágazók, hogy  önmagában megterhelő egyszerre az ismeretátadónak, szociális gondozónak, családterapeutának, koordinátornak, rendezvényszervezőnek, adminisztrátornak, pszichológusnak, moderátornak, gyógypedagógusnak, takarítónak, dekoratőrnek, rendfenntartónak, adott esetben ápolónak, utazásszervezőnek és még sorolhatnánk, minek lenni. Mindemellett stabil személyiséggel, énhatárokkal, értékrenddel kell rendelkeznie akár egy friss diplomásnak is, hiszen fel kell állítani egy jól működő szabályrendszert a rábízott gyerekközösségben, ahol szeretve kell fegyelmeznie, lehetőleg megfelelően differenciálva és integrálva. Emellett viszont a gyakornoki- mentor rendszer a pedagógushiány miatt nehézkesen működik, hiszen ehhez is idő kell. A mentálhigiénés támogatás a kulcsa annak, hogy azok a fiatalok, akik még szeretnék ezt a szép szakmát,  a pályán maradjanak.

 

 

Egy korábbi kutatás szerint a szakmában dolgozók 60-70%-a érez naponta stressz tünetet magán és 30% küzdött már kiégéssel. A pályára érkezők kezdeti idealizmusa egy idő után a tapasztalatok nyomán a szakma reális értékelésébe lép át, ám pár év múlva egy stagnáló időszak jön, amikor fárad a lélek és az elme, érik kudarcok a pedagógust, elfárad. Ezt követi a frusztráció időszaka, amikor kicsúszhatnak a dolgok a kezéből, felborul az egyensúly a magánélet és a munka között. A fáradtságot a fásultság váltja fel. Csökken az elvárása akár saját munkája iránt is, ám ezzel együtt nő a bűntudata a pedagógusnak. Nagyon fontos a kollégák, a tanári közösség szerepe abban, hogy támogatást, segítséget nyújtsanak annak, aki nehéz helyzetben van.

Mi egyáltalán a kiégés? A definíció szerint egy olyan tünetegyüttes, amely hosszú és fokozott érzelmi megterhelés, stressz hatására fizikai-érzelmi és mentális kimerültséggel jár. Leggyakrabban a segítő szakmákban dolgozókat érinti. Együtt jár a korábban szeretett munkától való eltávolodással, folyamatos fáradtsággal, amelyhez egy értéktelenség érzés is társul és a jövőkép elvesztése. Megjelennek negatív attitűdök a munkával, a környezettel és saját magával szemben is.

 

De mit tehet maga a pedagógus, hogy elkerülje a kiégést? Ki kell alakítani egy saját stratégiát a mentális egészség megőrzésére. Ehhez persze ideális esetben megfelelő idő és pénz is kellene. De első lépésként jó, ha tudja magáról valaki (az önismeret ezen a pályán létfontosságú!), hogy mi kell számára ahhoz, hogy jól legyen. Ahhoz pedig ragaszkodni mindenképpen. Mi az, ami feltölt, ami pihenteti és ad annyit számára, hogy másnap mosolyogva oldja meg a rá háruló számtalan feladatot, egy napon belül akár több tízet is. Ott és akkor és azonnal. Meg kell tanulni magunkat fókuszba helyezni, felismerni az erőnket, a teherbírásunkat és ezzel együtt nemet mondani akkor, amikor túlvállaljuk magunkat. Gyakran kell önvizsgálatot tartanunk és átgondolni, hogy megvan-e az egyensúly munka és magánélet között. Volt-e lehetőségünk megállni, pihenni és töltődni. Ha mindez elmaradt a sok munka miatt, meg kell állni, nincs majd!

Az intézményi és az egyéni stratégia együtt lenne a legeredményesebb ebben a kérdésben. Nagyon sok rizikófaktorra lehetne figyelni és azokat megszüntetni, hogy a kollégák sokáig lendülettel és erejük teljében foglalkozzanak a gyerekekkel. Ilyenek a munkakörnyezet ideálisabbá tétele, a túlterheltség csökkentése, a szigorú vezetői kontroll lazítása, amely megakadályozza az autonóm döntését egy pedagógusnak olyan kérdésekben is, amelyek a kompetenciája alá esnek, a munkaidő, az adminisztrációs terhek átgondolása, rugalmas átszervezése akár átmenetileg, akár hosszú távon. Egy jó intézmény támogatja a pedagógusait, időt és lehetőséget teremt arra, hogy a személyiségükkel tisztában legyenek, fejlődjenek, hiszen a nők esetében a felmerülő szerepkonfliktusok (anyaság és hivatás), vagy személyiségtípusok (maximalista valaki, esetleg túlérzékeny) is okozhatnak kiégést. A kiégés jelenségéről nem lehet nem tudomást venni 2023-ban és nem tenni ellene.

 

Ott, ahol elfelejtik, hogy a pedagógus emberekkel foglalkozik naponta akár több százzal is. Felel a rábízott gyerekekért, azok mentális, pszichés és lelki jólétéért, ám nem tartja fontosnak maguknak a pedagógusoknak a jól létét, ennek lehetőségét nem teremti meg, nem támogatja őket abban, hogy egészséges szakemberként a legjobbat adják a jövő generációknak, az végzetes hibát követe el.